Az erdei kihágás büntetése

Fiatal lányok szerelmi kalandra, találkára vagy hasonló okból mennek az erdőbe, mindenesetre valami titokzatos ügyben. Az erdő sötétje fokozza a titok izgalmát és a kíváncsi kívülállók elől elrejti mindazt, ami az évszázados fák koronája alatt történik.

Két szőke lány közeledett sietős léptekkel az erő széléhez. Nevetve, viccelődve léptek volna az erdő mélyébe vezető ösvényre, mikor egy táblát pillantottak meg. A lányok, akiknek ruhája a legjobb helyen készült, megálltak a tábla előtt, de mivel osztrákok voltak nem tudták elolvasni a magyar szöveget.

“Mici”, szólalt meg a fiatalabb, “Félek, hogy ez valami figyelmeztető tábla, mely megtiltja az erdőbe való belépést, nem gondolod?”

A másik, a nagyobb, kb. 5 évvel idősebb, bólintott: “Lehet, Jetti, de nem érdekel bennünket, mert hasonló tilalmakat mindenütt találsz. Ez csak a csavargókat és a hasonló csőcseléket tartja távol az erdőtől, bennünket azonban nem zavar!”

“Ki tudja, mi lesz,” ellenkezett a fiatalabb, “ha elkapnak bennünket, miközben vágjuk a fenyőágat. Ne felejtsd el, Magyarországon vagyunk, ahol egészen más viszonyok uralkodnak, mint nálunk. Ha az erdész vagy az erdőkerülő meglát, ki tudja, megússzuk-e baj nélkül. Inkább maradtunk volna Ausztriában!”

Az idősebb orrát fintorgatta: “Gyáva kisasszony vagy!” nevetett fel, “Ne félj, éppen itt, Magyarországon udvariasak igazán az erdészek és erdőkerülők. Gyere csak nyugodtan velem. Mi van abban, ha néhány fenyőágat vágunk és tobozt gyűjtünk a koszorúhoz!”

A fiatalabb lány megnyugodott és mindketten elővették a köpeny alá rejtett kosarakat, majd körülnéztek az erdőben. Végre az idősebb fenyőfák mellett fiatalabbakat is találtak, melyek finom ága és toboza jó a koszorúkötéshez. Gyorsan megtelt kosaruk lemetszett fenyőágakkal és tobozokkal. A fák suhogása egyre félelmetesebb lett, így gyorsan befejezték munkájukat.

Egyszer csak a két erdei kihágást elkövető összerezzent, mert egy mérges erdőkerülő állt előttük, akinek ördögi nevetése nagyon megijesztette a lányokat.

“Azt a kutya teremtette, micsoda szégyentelenség! Ki engedte meg, hogy a fiatal fenyőfák csúcsát levágjátok? Ez a legaljasabb lopás!”

A két vétkes a rémülettől mereven megállt a haragvó előtt, aki kikapta kezükből a kosarat és gúnyos szavak közben átvizsgálta tartalmát.

“Na lányok, most szépen velem jöttök a nagyságos főerdész úrhoz és majd meglátjuk, mi történik veletek!”

A halálra ijedt lányok a fenyegető kilátás miatt könyörgőre fogták a dolgot. Legalább pénz lenne náluk, talán egy borravaló segítene, de üres volt a zsebük.

“Jaj istenem, jó ember, engedjen el bennünket, nem tudtuk, hogy nem szabad. Jó házból valók vagyunk és holnap reggel megfelelő borravalót küldünk önnek, ha futni hagy. Ne legyen már ilyen kegyetlen, ne okozzon már nekünk ilyen kellemetlenséget, hallja?”

Az erdőkerülő fenyegető pillantásokat vetett rájuk. “Nem lehet megvesztegetni!” kiáltotta dühösen. “Egyébként sem adok ígéretetekre. Eléggé sajnálatos, hogy jó házból való lányok az erdőbe jönnek és lopnak! Mert ez nem más, mint lopás! Tiétek az erdő, a fenyő? Volt jogotok az erdőbe jönni? Nem olvastátok, hogy az erdőbe lépni tilos?”

“Nem tudunk magyarul!” szólt közbe félénken a fiatalabb szőke.

“Most előállítalak benneteket az erdészet irodájára!” nevetett fel gúnyosan az erdőkerülő. “Ott nem veszik figyelembe, hogy a legjobb házból való lányok vagytok és 25-öt kaptok a feneketekre, ha a kárt nem tudjátok kifizetni - vagy mehettek a börtönbe!”

A lányok zokogva letérdeltek a könyörtelen elé és összetett kézzel könyörögtek: “Jó ember, az isten szerelmére kérjük, legyen irgalmas és ne hozzon bennünket ilyen szégyenletes helyzetbe! Jöjjön haza velünk és a papa mindent megad önnek, amit csak akar. Kérem, kérem, legyen részvéttel irántunk, tisztességes lányok vagyunk. Az istenre kérem, segítsen rajtunk, engedjen el!”

“Tisztességes lányok?” nevetett fel gúnyosan a szigorú férfi. “Ezt ne mondjátok még egyszer, mert nagyon dühös leszek. Aljas tolvajok vagytok, megértettétek? Teljesen jogos, ha mindketten 25-öt kaptok. Ráadásul még kísérjelek haza benneteket Ausztriába? Ilyen butának néztek? Aztán a határnál kinevettek és hosszú orrot mutattok? Hogy apátok kivált? Ferenc nem olyan buta! Na lányok, gyertek szépen velem. Megérdemlitek, ha szűzi bőrötöket kicserzik!”

Szegények sírva, zokogva megadták magukat sorsuknak, mert a dühös ember, szökési kísérlet esetén lelövéssel fenyegette meg őket. Útközben a lányok fűt-fát ígértek az erdőkerülőnek, hogy megpuhítsák, sőt az idősebb hölgy az aranygyűrűjét is felajánlotta, neki, de visszautasította. Végül a két letartóztatott fenyegetőzni kezdett: “Ha valami történik velünk,” mondta az idősebbik lány, Marie, “az a főerdészre nézve kellemetlen következményekkel jár. Apáink nem fizethetnek nagyobb büntetést, mint ami jár!”

“Majd meglátjuk,” nevetett az erdőkerülő. “Nálunk az erdei kihágást csak a legritkább esetben büntetik pénzzel. Vagy börtönbe mentek, vagy ha a nagyságos úr kegyes lesz, akkor felállíttatja a derest, aztán hazafelé sántikálva mentek!”

“Tisztességes hölgyekkel szemben nem lehet ilyen gyalázatot megtenni! A főerdész úr biztos tanult, finom ember. Ne beszéljen nekünk ilyen badarságot, csak meg akar ijeszteni!”

“Csend! Badarságot beszélek?” Úgy? Még pimaszok is vagytok, tolvaj lányok? Várjatok csak, elegetek lesz, ha a nagyságos úr parancsára huszonötöt verek a feneketekre, akkor visszaadom szemtelenségeteket! Ó, ó, ti finom lányok!”

Ahogy közeledtek az erdészházhoz, egyre jobban inukba szállt a bátorság. Az erdőkerülő fenyegetési nem tévesztettek célt. Borzadva élték bele magukat abba az iszonyú gondolatba, hogy tényleg testi fenyítésben lesz részük! Tudták, hogy Magyarországon van botbüntetés és a legcsekélyebb okot is kihasználják a fenyítésre. Aztán ismét megnyugtatta őket a kilátás, amit a főerdészről képzeltek el, aki talán apjuk nevét is ismeri és megóvja őket a tapintatlanságtól, az illetlenségtől.

De sajnos a főerdész nem volt ott, így a két lányt egy morgós öreg elé vezették, aki mellett fiatal férfi ült, hogy felvegye a jegyzőkönyvet. A régi erdészruhában lévő férfi a kerületi erdész volt, egy mogorva, tanulatlan agglegény, aki nem sokat teketóriázott. Az erdőkerülő röviden ismertette a tényállást, melyet a lányok nem értettek, mert magyarul beszélt. Aztán megkezdődött a kihallgatás.

A kerületi erdész, a morgós medve, felvette zöld kabátját, helyet foglalt egy széles, párnázott karosszékben, megpödörte őszülő bajuszát és igyekezett lehetőleg jó németséggel beszélni: “A történet nagyon egyszerű. Először is, mi a nevetek, lányok?”

Az itteni hatalom felfogása szerint a tisztelt hölgyek önözését elhagyta és intett a mellette ülő írnoknak, hogy vegye fel a lányok adatait.

“Marie Bogener vagyok,” vette át a szót az idősebbik, akit a biztosíték, hogy a történet nagyon egyszerű lesz, teljesen megnyugtatott, de az erdész neveletlensége, ahogy megszólította, ismét nyugtalanná tette az értelmes lányt.

“No és a tiéd?” csattant a fiatalabb vétkesre.

“Henriette Keller,” válaszolta halkan.

“Tehát nem vagytok testvérek?”

“Nem, unokatestvérek vagyunk.”

“Úgy. No és milyen idősek vagytok?”

“Huszonhárom és tizenhét évesek.”

“Komogyi úr, írja gyorsan, fogjon másik tollat! Tehát 23 és 17 évesek. Na és minek jöttetek az erdőbe, ha?”

“Néhány fenyőágat és tobozt akartunk vinni koszorúhoz,” válaszolta az idősebb hölgy. “Ha ez büntetendő, akkor nagyon sajnáljuk, hogy vétettünk a törvények ellen. Apám, Bogener, kereskedő D-ben... Megfizeti a kárt!”

“Ki a papa és mit fizet meg,” kiáltott a kerületi erdész a beszélőre, “nekem teljesen mindegy! A törvény szerint az erdei kihágást csak magyar földön büntethetem meg, odaát nálatok nincs jogom!”

“Ezt már mondtam a lányoknak,” szólt közbe az erdőkerülő.

“No - hallottátok, lányok. Tehát ne tegyetek nekem ilyen ajánlatot! Ám a dolog nagyon egyszerű, amint már mondtam. Először: engedély nélkül jöttetek az erdőbe. Ez személyenként 1 gulden pénzbírságot jelent! Van pénzetek fizetni?”

“Nem, sajnos nincs!” válaszolta Marie Bogener kezét széttárva. “De biztosan elküldjük a pénzt!”

“Sajnos nem megy, azonnal fizetni kell vagy pedig börtönben lesztek, míg apátok elküldi a pénzt, vagy még egyszerűbben csináljuk! Másodszor: megnyestétek a fiatal fenyőfákat. Ez már valódi erdei kihágás. Hogy milyen büntetés jár érte, azt nem tudjátok, mi?”

“Nem”, vallotta be a fiatal hölgy félve és aggódóan. “Biztos nem követjük el, ha csak a legcsekélyebb mértékben is gondoljuk, hogy büntetendő cselekedetet követünk el.”

A szigorú férfi nevetett: “Lányok, csak úgy az erdőbe jöttök és kihágást, még pedig súlyos kihágást követtek el. Ezért már börtön jár. De mi leegyszerűsítjük a dolgot. Mindketten 10-10 gulden büntetést fizettek.”

“De nincs nálunk pénz!” panaszkodott az idősebb lány.

“Akkor - a kutya szentségit -, akkor a dolog még sokkal egyszerűbb. Idehozzátok a derest, ráfekszetek és te Ferenc,” itt az erdőkerülőhöz fordult, “mogyorófa pálcával húszat versz a fenekükre, de alaposan, hogy elmenjen a kedvük másodszor is erdei kihágást elkövetni!”

A borzasztó büntetés kihirdetésekor mindkét lány hangosan felsikoltott és félve nézett a helyiség sarkában álló deresre. Szemük segítséget kérően siklott az erdészről az írnokra, róla az erdőkerülőre. Aztán térdre estek és jajgatva, könyörögve kérték, ne szégyenítsék meg őket ennyire.

“Mondtam nektek,” gúnyolódott az erdőkerülő, “hogy szűzi bőrötöket kicserezzük, ha nem tudtok fizetni. Most ez erdész úr szájából is hallottátok!”

“Istenem, istenem!” siránkoztak és zokogtak szegénykék felváltva és potyogott a könnyük. Henriette Keller azonban nem csüggedt el, ő volt a bátrabb.

“Ilyen gyalázatról szó sem lehet! Nincs joga így bánni tisztességes hölgyekkel! Ilyet útszéli kurvákkal megtehet, de mi tiltakozunk az ilyen intézkedés ellen! Követeljük, vitessen a főerdész úrhoz, vagy a csendőrségre! Ha végül pénzbüntetést kapunk, megígérjük, hogy el fogjuk küldeni, így szabadok leszünk! Ám ennek gyorsan meg kell történni, mielőtt besötétedik!”

A kerületi erdész, aki türelmesen végighallgatta a szép ajkakról a sirámot, dühösen felnevetett.

“Nézzenek már oda, még szemtelen is vagy? Kislány, még neked áll feljebb? A lopásért még küldjelek haza benneteket? Végül apád kidob, mert így szép pénzt takarít meg! És a csendőrséget akarod? Tudod te, mi történik ott? Verést kaptok, ezenkívül a csinos csendőrök nagyon szeretik a lányokat! Egyébként nincs ott most senki. Komogyi úr, olvassa fel a lányoknak, mit mond a törvény, nehogy azt higgyék, jogtalanság történik velük.”

A fiatal, jóképű írnok, aki szintén erdészruhát viselt, kinyitott egy könyvet és olvasta:

“312.§ erdei kihágás: az erdei kihágás, mely különösen nagy kárt okoz, 500 guldenig terjedő pénzbírsággal vagy 1 évig terjedő börtönnel büntethető. Az első behajthatatlansága esetén, a pénzbüntetés helyett testi fenyítés alkalmazható, esetleg börtönnel súlyosbítva.”

“Hallottátok?” pattogott a kerületi erdész. “Nem fogtok becsapni. Már tudom mit teszek. Mivel a dolog komolyabbá vált, te Ferenc hozd ide a derest és 20 helyett 30-at versz a nagyságos hölgyek fenekére!”

Ferenc, az erdőkerülő még habozott: “Lányok, nem akarjátok a derest magatok idehozni,” gúnyolódott. “Magyar szokás, hogy akit megbotoznak, a derest magának kell felállítani!”

“Ne, nem, nem engedjük magunkat megverni! Ó, istenem, legalább várjon, míg a főerdész úr hazajön, vagy küldjön el érte! Hallatlan, amit tenni akar! Nem vagyunk kurvák, sem cigányok! Tisztességes bánásmódot követelünk! Mind börtönbe kerülnek, ha ezt a gyalázatot meg merik tenni!”

Most egyszerre nevetett erdész, erdőkerülő és írnok. Aztán szigorúan így szólt: “Itt a legfőbb ideje, hogy a szemtelen lány hátsórészét megcsiklandozzuk. Még súlyosbíthatnám a büntetést és mogyorófa pálca helyett bikacsököt írhatnék elő! Ferenc barátom, gyorsan állítsd fel nekik ide a derest, aztán rá velük! Először a kis kövéret, aki nagyon szemtelen!”

Az erdőkerülő tette, amit parancsoltak neki és Henriettet, aki hevesen védekezett és sikoltozott, a dereshez ráncigálta.

“Komogyi úr, menjen és hívja Ágnest, hogy segítsen Ferencnek, mert a lány nagyon csökönyös!”

Az írnok hamarosan visszatért egy nagydarab nőszeméllyel, aki mindkét bűnöst félig kíváncsian, félig vágyakozó pillantásokkal méregette. A csúnya nőszemély, aki szolgáló volt, törte a német nyelvet.

“Ó, lenni két fájin szűz, kik fenekét simogatni. Nem lenni zavarban, kicsi, Ferenc érteni dolga, hogy bánjon el ilyen remek lányokkal.”

Most már nem segített semmi könyörgés. Bár a nagyobb, Marie, unokahúga segítségére sietett, hogy megvédje a szégyentől, de minden tiltakozás, kérés, védekezés eredménytelen maradt. A teltségre hajlamos Henriette a deresre feküdt és szíjakkal a két végéhez kötözték. Ágnes felhajtotta a szoknyáját. Mikor a csipkés bugyogó, mely a fenyegetett testrészt takarta, láthatóvá vált, minden jelenlévő elcsodálkozott. Az erdész kíváncsian közelebb lépett.

“Szép lyány,” jegyezte meg a szolgáló. “Nizze, erdész úr, minő gyönyörű bugyogója van nékije!” Megtapogatta a finom anyagot, mely alatt eltűnt az erős lábikrákon feszülő hosszú, fekete selyemharisnya és nézte a lábán lévő magas sarkú, fűzős cipőt.

“Természetesen a bugyogót le!” parancsolta az erdész, legnagyobb lelki nyugalommal és a parancsot gyorsan, nevetve végrehajtották.

A megszégyenítő eljárás alatt Marie Bogener hangosan felzokogva a földre rogyott, de a fiatal írnok feltámogatta és vigasztalta. Henriette Keller nem tudott védekezni a vele szemben elkövetett gyalázat ellen. Ennek ellenére egész teste lázadt a történtek miatti felháborodástól, de hangos fenyegetőzése süket fülekre talált.

Ferenc fogta a fenyítőeszközt, egy frissen metszett, hajlékony, kisujjnyi vastag mogyorófa pálcát és kimérte a távolságot. Az erdész “Egyet” számolt és a mogyorófa pálca fütyült, csattant és a fiatal lány telt hátulján sötétvörös csík jelent meg. Az eltalált felüvöltött fájdalmában és ahogy csak tudta, a magasba vetette megkínzott testét.

Még a domborulat nézegetése közben az erdész “kettőt” számolt és ismét fütyült, majd lecsapott a pálca, most a popóvágás közepére. És így ment tovább, csattogtak az ütések, sikolyok hangzottak, könyörgések, kívánságok, fenyegetések váltakoztak nevetéssel és pálcaütésekkel, míg a kiszabott büntetés kitelt és a 30. Fenekes után - mert a “nemes” erdész megkegyelmezett és közbelépett - Henriette szép nagy legbecsesebbje úgy nézett ki, mint egy vérnarancs.

Az erős testalkatú lány ennek ellenére talpra állt. Sírt, zokogott és felsóhajtva a földre rogyott. Nem kevésbé sírt Marie Bogener és szivettépő hangon kegyelmet kért, mikor a nagydarab szolgáló és az erdőkerülő a dereshez vonszolta. Az erdész időközben a derest az eredeti helyére vitte és jóindulatúan mondta a szép bűnösnek:

“Lányom, ha engedelmeskedsz a magyar szokásnak és magad hozod a derest, akkor csak 25-öt kapsz, ha nem, pontosan annyit, mint a másik lány.”

A szolgáló és az erdőkerülő egy pillanat alatt elengedte a lányt, hogy lehetősége legyen az erdész által felajánlott kedvezményt megszerezni.

“Kisasszony, fogadjon szót,” mondta az írnok. “Nem használ önnek az ellenkezés és 5 botütéssel kevesebb, az már valami!”

Marie Bogener az erdész lába elé vetette magát és kezét összekulcsolva kegyelemért esedezett. Ám az csak nevetett és még egyszer a deresre mutatott a sarokban. Kétségbeesett küszködés - aztán a szép bűnös ment a deresért és a helyiség közepére állította.

Az erdész kegyes hangulatban lehetett, mert még egy lehetőséget adott Marienek büntetése csökkentésére: “Ha magad húzod le a bugyogót és lemeztelenített üleppel lefekszel a deresre, akkor még 5 pálcát elengedek!” mondta.

Marie, aki már teljesen megtört, a szégyentől lángoló arccal szoknyája alá nyúlt, lehúzta bugyogóját és szoknyáját hóna alá fogva a deresre feküdt. Őt is odakötözték. Ez alkalommal a szolgáló pálcázta. A teljes erővel adott ütéseket fájdalmas sikolyok követték. A megkínzott nyöszörögve, vinnyogva jajgatott kegyelemért. A nagydarab szolgáló végig kaján örömmel verte. Magasan domborodó, szép hátsórészét a büntetés végén kékes-vörös csíkok és felduzzadó hurkák borították.

Az erdész jóindulatúan, tartalmával együtt visszaadta kosarukat. Rettenetes fájdalmak közepette lépkedtek a lányok barbár módon megbotozott popójukkal a hazafelé vezető úton. Otthon, szégyenükben mindent eltitkoltak, de a “magyar törvény” örökké emlékezetes maradt számukra.