2006. október 28.

A várakozás izgalma

Állok a vasútállomáson. Őt várom. Az InterCity 20 perc múlva érkezik meg.

Türelmetlen vagyok, sms-ben érdeklődök, merre járnak éppen és hogy van. A válasz csak annyi: "Hülye!".

A hangulatom azonnal megváltozik, ez bizony kihívás, erre reagálni kell! Első lépés a "szép szóval való meggyőzés": nem illik ilyet mondani (írni), egy jól nevelt kislány mindig udvarias.

A válasz nem késik sokat, és igazából semmi meglepő nincs benne: a "hülye" kiegészül egy "fajankó"-val.

Akkor következhet a keményebb hang, a figyelmeztetés: ha nem változtat a stílusán, akkor el fogom fenekelni.

A reagálása nem változik: "Nem érdekel. Told el a cajgát. Ronda."

Még gondolkozok a válaszon, amikor újabb sms érkezik. "Hol és mikor fogsz elfenekelni?"

Ez egyre érdekesebb és izgalmasabb kezd lenni. Erre könnyű felelni: "Ez lesz az első dolgom, amikor találkozunk".

"És hol is fogunk találkozni?" A kérdése eléggé ál-naív, mivel nagyon jól tudja, hogy a peronon fogom várni.

Gyorsan megnézem a táblát, hogy pontos helymeghatározást tudjak adni: "A 8. vágány melletti peronon, 15 perc múlva".

Most egy kicsit késve érkezik a válasz, valószínűleg mérlegeli a helyzetet, meddig feszítheti a húrt. Majd egy rövid sms jön: "Buzi".

Az én reagálásom se sokkal hosszabb: "50 fenekes".

Ismét rövid szünet következik, miközben én a peronon próbálom kiszámolni, hol is fog megállni a kocsija. Amikor megérkezik a válasza, már egy padon ülök: "Tudom, hogy nem fogsz elfenekelni annyi ember előtt".

Magamban felnevetek. "Rosszul tudod. Már azon a padon ülök, ahol a térdemre foglak fektetni." A pulzusom felgyorsul, ahogy magam előtt látom az egészet. Ráadásul a szomszédos vágányra szerelvényt tolnak, a pad mögötti kocsi azonnal megtelik hangosan zajongó fiatalokkal.

"Nem gondolod komolyan? Nem érdemlek fenekelést."

"Az 50 fenekes nem kérdés. Ha bocsánatot kérsz, akkor később kapod meg, ha nem, akkor itt." Az utolsó mentőöv. Az 50 fenekes nem olyan nagy fenyegetés a számára, az annál inkább, hogy sok ember előtt porolom ki a nadrágját.

"Nem kérek bocsánatot, majd elfutok előled." Úgy látszik, hogy még biztonságos távolságban érzi magát.

Jó lesz figyelmeztetni, gondolom. "Elfutni nem tudsz, 1 kijárat van. Már csak 3 perced van".

Még próbál alkudozni. "Majd négyszemközt megbeszéljük, jó?"

"Négyszemközt is meg fogjuk beszélni, de a bocsánatkérést a mobilra várom, míg le nem szállsz."

A jóleső feszültség egyre nő bennem, ahogyan látom a távolban felbukkanó vonatot. Még nem fenekeltem el nyilvánosan, maga a gondolat is őrjítő. És persze a várakozás bizonytalansága. A döntés az ő kezében van: ha elküldi az utolsó sms-t, akkor majd később, a négy fal biztonságában fektetem a térdemre. Ha nem, akkor…. Akkor pár pillanat múlva, itt és most.

A vonat lassan begurul a vágányra, és még mindig semmi. A virágot, amit neki hoztam, leteszem a padra, hogy ne zavarjon. Az ő kocsija pontosan ott áll meg, ahol kiszámoltam. Már szinte mindenki leszállt, amikor legutoljára megjelenik az ajtóban. Kezében ott a mobil, ujja a küldő gombon.

Szerintetek elküldte a bocsánatot kérő sms-t?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése