2006. október 29.

Nyári gyakorlat

Kényelmesen hátradőlve szunyókáltam a székemben. Előttem a számítógép monitora villogott, de nem nagyon törődtem vele. Régebben utáltam ezt az időszakot, a nyári meleget, de amióta megcsinálták a légkondit, nagyon kellemes volt. Egyedül voltam az irodában, két munkatársam nyári szabadságon, munka szinte semmi - vagyis minden kellemes volt.

Napok teltek el ilyenkor, hogy bárki is rám nyitotta volna az ajtót, így szinte leestem székről, amikor a kisfőnök belépett. Ez sosem jelentett jó, minimum egy új munkát jelzett. Hamar megnyugodtam, amikor bejelentette, hogy egy új, szakmai gyakorlatos főiskolás kerül be hozzám. Ez volt a legjobb, mivel az ilyen srácok nem zavartak sok vizet, békésen internetezgettek, a két hét végén pedig aláírtam, hogy milyen jó munkát végeztek, felvettem a plusz pénzt és kész.

Persze az élet most is tartogatott meglepetést, mivel kiderült, hogy most nem egy szokásos gyakorlat következik. Egy főiskolás lányról van szó, de nem az iskolájának kell egy aláírás, hanem a szülei küldték hozzánk, hogy megtanulja a számítástechnikát, mivel megbukott belőle.

Másnap egy kicsit élénkebben indultam munkába, egy kis változatosság mindig jó hatással van az emberre. A velem szemben ülő munkatársam asztalát letakarítottam, és beállítottam a tanulói gépet. Mivel arról volt szó, hogy 8 órára jön a lány, 9 után már eléggé feszült voltam, hogy még mindig nem érkezett meg. Persze elsősorban az izgatott, hogy a főnököm elég szép összeget dobott fel arra az esetre, ha 2 hét elteltével sikeres vizsgát tesz az ifjú hölgy.

Végül háromnegyed 10-kor beállított. Az állam szinte leesett, egyáltalán nem számítottam egy ilyen szép, aranyos lányra. Nagyon cuki kis sapkát hordott, hófehér ingecskét, farmernadrágot…. Persze az állam nagyon hamar a helyére került, amikor egy foghegyről odavetett "Szia" után ledobta a táskáját a padlóra és lábát az asztalra felrakva leült velem szemben.

Nem akartam azonnal konfliktust, bár már legszívesebben ekkor a térdemre fektettem volna… Barátságos hangot erőltetve magamra bemutatkoztam, így végre sikerült megtudnom, hogy Boginak hívják. És rögtön sok minden mást is a tudomásomra hozott. Egy levegővétellel kifejtette, hogy őt nem érdekli a számítógép, nem érdeklem én sem, a szülei miatt kénytelen itt lenni, és reméli, hogy nem fogjuk egymást zavarni az elkövetkező 2 hét során.

Ez a modor egyre inkább kezdett zavarni.

- Ide figyelj, Bogi - mondtam nyugalmat erőltetve magamra. - A számítástechnika az egyik legfontosabb mindenki számára. Örülnöd kellene, hogy a szüleid ezt csinálják. De ha a saját sorsod nem is izgat most - folytattam keményebben, amikor láttam, hogy gúnyosan lebiggyeszti asz ajkait -, akkor is rendesen fogsz tanulni, azt garantálhatom! Teszek róla, hogy megtanuld a gép kezelését, akár tetszik, akár nem!

- Arra kíváncsi leszek - felelte a lány, gúnyosan elmosolyodva. - Nem egy magántanárt ettem már meg reggelire….

- Akkor eddig nem megfelelő emberekkel találkoztál. Nálam betartod a szabályokat és rendesen tanulsz.

- Miért tenném? - kérdezte nevetve. - Nem érdekel, hogy te mit akarsz, itt csak az lesz, amit én szeretnék. És én most nagy ívben tojok rád.

Ezzel az utolsó mondatával tényleg messzire ment. Egy pillanatig még az is felmerült bennem, hogy felállok és szó nélkül úgy elfenekelem a kis pimaszt, hogy két hétig nem fog tudni leülni a kis popsijára, de sikerült türtőztetnem magam.

- Egy kislány nem beszél így a felnőttekkel - mondtam, nyugalmat erőltetve magamra. - Nem tudom, miből képzeled, hogy így viselkedhetsz, de alapos tévedésben vagy. Gyere velem a főnökhöz. Most!

Bogi egy kicsit megszeppenve állt fel, és követett engedelmes a főnök irodájába.

- Főnök, én ezt így nem tudom vállalni - kezdtem, miután a kölcsönös üdvözlések után helyet foglaltunk. - Tudja, hogy én nagyon szeretek tanítani, de egy ennyire pimasz kis fruskát egyszerűen nem lehet kezelni. Legszívesebben már az előbb a térdemre fektettem volna, mivel szerintem ez lenne az egyetlen járható út az esetében.

- Nem hiszem, hogy ilyen vészes lenne a helyzet - felelte a főnök. Ezen a megjegyzésén nem csodálkoztam, mivel tudtam, hogy nem szereti a kényes szituációkat.

- De pontosan ilyen - feleltem. - Nem elég, hogy 2 órát késik, de olyan szemtelen, hogy azt már elviselhetetlen.

- De hát…. - láttam a főnökön, hogy alapos gondban van. Soha sem volt erőssége a döntések meghozatala, így kénytelen voltam most is segíteni neki.

- Azt javaslom, hogy hívjuk fel a szüleit, és tájékoztassuk őket a helyzetről. Döntsenek ők, hogy más helyet keresnek, vagy mi legyen.

- Nagyon jó ötlet - vidult fel a főnököm, és már nyúlt is a telefonért. Mindig örült, ha a döntés felelősségét át tudta másra hárítani. Bogi szemmel láthatóan már kevésbé volt boldog a dolgod alakulásán, mérges pillantásokat vetett felém….

A főnök kihangosította a telefonját és tárgyilagos mondatokban összefoglalta a lényeget Bogi papájának. A férfi reakciója zene volt füleimnek:

- Megállapodtunk, kislányom - mondta határozott hangon. - Már rengeteg lehetőséget eljátszottál, most ezt végig kell csinálnod.

- De Papa… - szólalt meg kislányosan nyafogva Bogi. - Te nem is tudod… Az egyik fráter egyből fenekeléssel fenyegetett, pedig nem is csináltam semmit…..

- Nem érdekel. Nem hiszem, hogy felnőtt férfiak ok nélkül olyat tennének. Ha lesz olyan bátor ember, aki elnáspángol, akkor az csak a javadra válik. Viselkedj úgy, hogy ne kerüljön rá sor.

- De Papa!….

- Elég volt a nyafogásból! Ha két hét múlva elbuksz a vizsgán, akkor szeptemberben a svájci magániskolában kezded az évet. Megértetted?

- Igen…. Papa…

A beszélgetés végeztével a főnököm tanácstalanul bámult rám. Bogi már sokkal kevésbé volt magabiztos, bár amikor rápillantottam, az asztal takarásában félreérthetetlen kézjelet mutatott nekem. "Te akartad", gondoltam magamban.

- Főnök - törtem meg a csendet. - Szerintem Bogi az eddigi viselkedéséért megérdemelne egy fenekelést.

- Úgy gondolod? - kérdezett vissza.

- Szerintem pedig nem - pattant fel lány. - A véleményem szerint ti elmehettek a fenébe, és hagyjatok nekem békét. Buzik!

Ez nem igazán volt jó lépés a részéről. Persze a főnököt e nélkül is meggyőztem volna, hogy szükséges a porolás - ennyi év alatt kiismertem, és tudtam, hogyan kell befolyásolni -, de így szinte meg sem kellett szólalnom.

- Egy…. Ifjú hölgy nem beszélhet…. Ilyen hangon…. - mondta a főnököm zaklatott állapotban. - A legszívesebben én magam fektetnélek a térdemre…..

Elégedett mosollyal pillantottam Bogira. Durcás tekintet érkezett válaszul.

- Főnök - kezdtem, elgondolkozott hangon. - Szerintem most még ne foglalkozzunk a kislány modorával. De majdnem két órát késett. Pontosabban 110 percet. Nagyon jó lenne, ha ez nem fordulna elő többet és megtanulná, hogy pontos legyen. Mondjuk minden perc késés 1 fenekes….

- Micsoda? - kiáltott fel Bogi. - Te meg vagy őrülve! 1 fenekest sem engedek, nem hogy 110-et!

- Nem lesz az egy kicsit sok? - kérdezte a főnök.

- Egyáltalán nem - feleltem, Bogi kitörését figyelmen kívül hagyva. - Elég vastag farmer van rajta….

- Igazad lehet…. Rendben van, akkor….

Ilyen a mi főnökünk, gondoltam. Ordított róla, hogy legszívesebben saját maga fenekelte volna el a pimasz kis fruskát, de még annyi határozottság sincs benne, hogy engem megbízzon a náspángolással. Persze nekem nem is volt szükség főnöki utasításra, már nagyon viszketett a tenyerem a lányra pillantva.

Amikor felálltam, Bogi is felpattant a székéből és hátrálni kezdett. Szerencsére a főnök irodája nem olyan nagy, így pár lépés után a falnak ütközött. A székemet kifordítottam, hogy elegendő szabad helyem legyen, majd a kislány felé indultam.

- Ne merészelj bántani, de vaddisznó - próbálta bátornak mutatni magát a lány, amikor megragadtam a karját. - Engedj el, vagy kikaparom a szemed!

Nem akartam sokat huzakodni vele, így bal kézzel megragadtam a fülcimpáját. A két kezével megragadta a csuklómat, de nem tehetett semmit, kénytelen volt egész testével követni a fejecskéjét.

- Ajánlom, hogy viselkedj rendesen, vagy lehúzom a nadrágodat, és úgy porollak el a főnök előtt - súgtam a fülébe, miközben közel húztam magamhoz.

Láttam rajta, hogy legszívesebben valami sértőt vágott volna a fejemhez, de volt annyira okos, hogy ne kockáztassa még jobban a popsiját. Most már sejtette, hogy csak valami csoda mentheti meg a fenekeléstől, így engedelmesebben hagyta magát vezetni a fülénél fogva. Sajnos ez a látszólagos beletörődés túlzottan is elaltatott engem, és enyhítettem a fülcimpa szorításán. Abban a pillanatban kaptam is egy hatalmas bokán rúgást. Akaratlanul is elengedtem Bogi fülét, ő pedig fürgén az ajtó felé futott. Szerencsére a főnök csak a döntések terén tutyimutyi, ilyen helyzetekben gyorsan reagál, így a kislány a karjaiban landolt.

Én a kikészített széken ülve simogattam sajgó bokámat, és így vártam, hogy a főnök szinte szó szerint az ölembe fektesse a kislányt. Mondanom se kell, milyen mérges voltam a rá! Ezt nem kellett volna, kicsim, gondoltam magamban. De ekkor még nem szóltam semmit, csak keményen leszorítottam a derekát és jó erősen rácsaptam a popsijára.

A fenekes csattanása elég nagyot szólt az irodában, majd azonnal követte Bogi hangja:

- Auu! Azonnal engedj el, te barom!

Természetesen nem engedelmeskedtem a kedves kérésnek, hanem ugyanolyan erővel rácsaptam a másik félgömbjére is. Ritmikusan kezdtem fenekelni. Viszonylag gyors ütemben rácsaptam a jobb, majd a bal félgömbjére, végül a popsija közepére. Ezt követően tartottam pár másodperc szünetet, meghallgattam Bogi reakcióját, majd ismét kiosztottam 3 csípős fenekest.

Bogi az elején hasonló "szépeket" mondott minden fenekest követően, de szerencsére kb. 30 után már kezdett javulni a modora. Szó nélkül kiosztottam az 50 fenekest. Ekkor már eléggé égett a tenyerem, és Bogi popsija is alaposan sajoghatott. Erre lehetett következtetni abból is, hogy a fenekesek után már nem fenyegetett, nem szidalmazott, hanem csak különböző "reakció-hangokat" adott ki: auuu, ne, ajjjj, és hasonlókat.

Most láttam elérkezettnek az időt, hogy megfizessek a kis pimasznak a bokán rúgásért. Látványosan megráztam a kezemet a főnök előtt, majd megszólaltam:

- Főnök, ez így nem lesz jó. Ez jobban fáj az én kezemnek, mint Boginak.

- Igen… Nos…. És mit javasolsz? - a szokásos főnöki bizonytalanság, ahogy számítottam. - Te mondtad, hogy el kell alaposan porolni…. Most nem lehet abbahagyni….

- Természetesen nagy hibát követnénk el, ha ilyen könnyen megúszná - helyeseltem bőszen. - Nem is tudom…. Szerintem célravezető lenne, ha a vastag nadrágja helyett a bugyiját porolnám ki. Nem gondolod?

A kérdésem költőinek tűnhet, de a főnökkel csak így lehetett tárgyalni. Neked kellett a döntést meghozni, de úgy kellett előadni, mintha valójában ő döntött volna. Magától nem javasolta volna a bugyis porolást, de így csak bólintania kellett.

- Igen. Megérdemli a kislány, hogy ne védje a popsiját az a vastag nadrág - helyeselt elégedetten.

Boginak természetesen sokkal kevésbé tetszett az ötlet. De már tudtam, hogy vigyáznom kell vele, ezért nem hagytam igazi választási lehetőséget. Lehajoltam a füléhez.

- Most szépen felállsz, kigombolod a nadrágodat és letolod térdig - súgtam a fülébe. - Ha bármivel próbálkozol, vagy nem csinálod, akkor a pucér popsidat náspángolom el a főnök előtt. Megértetted?

Rövid szünet után jött a beletörődő bólintás. Most már tudta, hogy jobb nem ellenkezni velem, így engedelmesen letolta a farmert. Nagyon aranyosan nézett ki a hófehér bugyijában, így tényleg egy kislányhoz hasonlított, aki éppen arra vár, hogy valaki kiporolja a bugyiját. És bennem nem is kellett csalódni.

Természetesen sokkal kellemesebb volt a bugyiját náspángolni, mint a farmerját. És sokkal hatásosabb is. Most már tényleg érezte a fenekeseket, és ez azonnal meg is látszódott a reagálásán. A fenyegetéseket felváltotta a könyörgés, lábaival vadul kalimpálni kezdett, egészen addig, amíg le nem szorítottam a térdemmel. Popsikája egyre vadabb táncot járt az ölemben.

Ahogy közeledtünk a százhoz, Bogi úgy alakult át lázadó csitriből egy alaposan elfenekelt kislánnyá. A főnök elégedett mosollyal figyelte az eseményeket, néha akaratlanul is bólintott, mint aki helyesli egy pimasz lány elnáspángolását. Bogi ezzel szemben sokkal kevésbé élvezte a helyzetet és csak csendesen pityergett az ölemben.

Már egy kicsit kezdtem is megsajnálni, de mivel a bokám még mindig sajgott, ezért úgy határoztam, megmutatom a kis szemtelennek, hogy kis is az úr a házban. Ezért a századik fenekes után megálltam és ismét a főnökhöz fordultam.

- Szerintem Boginak most kell alaposan a fejecskéjébe vésni, hogy nem szabad rosszalkodnia - mondtam, miközben arra gondoltam, hogy igazából nem is fejébe, hanem a popsijába véstem bele ezt az igazságot. - A maradék 10 fenekesre talán elkérhetném azt a vonalzót az asztalról…..

A főnökben most sem kellett csalódnom. Miközben fürgén felpattant és átnyújtotta a méretes fa vonalzót, Bogi könnyes tekintettel hátra rám. "Sajnálom" - válaszoltam hangtalanul -, "de csak magadnak köszönheted".

Az utolsó 10 fenekest így a vonalzóval mértem ki a popsijára. Már az első csípős fenekes után hátrakapta mind a két kezét, védeni a popsiját. Bal kezemmel összefogtam a csuklóját és folytattam a náspángolást.

- Remélem, a jövőben illemtudóbban beszélsz majd a felnőttekkel - mondtam, miközben a vonalzóval keményen rácsaptam a fenekére.

A következő percekben szépen a fejére olvastam az eddigi rosszaságait, egy-egy igen csípős fenekessel kísérve. Öröm volt látni, mostanra mennyire megváltozott Bogi modora. Már szó sem volt illetlen jelzőkről, minden mondatom után megfogadta, hogy jól fog viselkedni a jövőben.

Az utolsó fenekes után sírdogálva feküdt a térdemen ernyedten. Letettem a vonalzót az asztalra, és párszor lágyan megsimogattam az alaposan kiporolt bugyiját. Pár perc után abbahagyta a szipogást, én pedig felállítottam a térdemről. A főnök átnyújtott egy papír zsebkendőt, amit Bogi hálásan fogadott, miután felhúzta a nadrágját.

- Remélem ez jó lecke volt - mondta a főnök, tőle meglepően határozott hangon.

- Igen - feleltem a lány helyett, aki még mindig a szemei törlésével volt elfoglalva. - Bogi most már tudja, hogy ha rossz lesz, akkor ki lesz porolva a popsija.

Bogi csak szótlanul bólintott. Visszamentünk az irodámba és végre elkezdődhetett az igazi munka.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése