Heather Graham: A holnap dicsősége

Kendall behunyta a szemét egy szédítő pillanatra.

– Ne légy ostoba! – intette a férfi maróan gúnyos hangon, halálos csendesen. – Nincs hova menned.

Kendall kinyitotta a szemét, és látta, hogy a férfi arca megfeszül. Megfordult, hogy a mangrovefa mögé pillantson. A folyó majdnem eltűnt. Semmi más nem látszott előtte, csak a derékmagas fű.

– Maradj, ahol vagy! – a férfi hangjában lágy fenyegetés bujkált. – Érted megyek.

Kendall hallotta, hogy tesz egy lépést; úgy tűnt, a sár nyög egyet, amikor elszakad a férfi csizmájától. Kendall vadul nézte, ahogy közeledik, aztán felzokogott, és inkább a mögötte sorakozó éles fűszálak veszélyét választotta, mint azokat a halálosan szürke szemeket.

De alig tett egy lépést, máris rémülten fedezte fel, hogy nem tud tovább menni. A sár nem eresztette. Őrülten, reménytelenül küzdött, hogy kiszabadítsa a lábfejét és lábszárát, de csak még mélyebbre süllyedt. Úgy tűnt, mintha a föld valóban át akarná ölelni. Szorosan tartotta, egyre mélyebbre húzta. Hiába harcolt, egyre biztosabban süllyedt. Megragadott egy közeli fűcsomót, de csak azt érte el, hogy jól elvágta a kezét. A szívóhatás még jobban megnövekedett, s páni rémületében úgy érezte, hogy láthatatlan kezek húzzák le a föld mélyébe. A fekete, nedves sár már a derekáig ért, és minden mozdulatától csak magasabbra emelkedett… még magasabbra…

– Mondtam, hogy ne csinálj őrültséget! – A lágy hang a mangrovefa felől érkezett.

Brent megtámasztotta egyik csizmás lábát egy gyökéren, és könnyedén rákönyökölt egy vastag ágra. A derű szikrája villant fel szürke szemében, és fogai fehéren ragyogtak napbarnított arcában, amint elragadó mosolyt küldött a lány felé. De a feszültség még mindig ott vibrált körülötte; a lány érezte a veszélyes indulat lobbanásait, amelyek úgy áradtak belőle, mint a száraz villám nehéz, fenyegető hullámai, és átlépték a köztük levő távolságot.

Néhány iszonyú pillanatig Kendall biztosra vette, hogy a férfi hátra akar dőlni azzal a kegyetlenül elégedett mosollyal az ajka körül, és végignézi, ahogy ő folyamatosan lesüllyed, míg a sár teljesen el nem nyeli, megfojtja, s tüdejét száraz taplóvá sajtolja.

– Tudja, hölgyem – elnézést –, Mrs. Moore, igazán rémes látványt nyújt. Kíváncsi vagyok, vajon akkor is ilyen könnyen bedőlök, ha önt inkább sárba burkolva látom, mint abban a csodálatos, ezüstszínű estélyi ruhában. Igen, jól emlékszem. Túl jól… Persze azt sem felejtettem el, amikor lehúztam magáról. Maga volt a tökéletes csábítás! És milyen furfangos csapdát állított. Bár ami azt illeti, egy kissé veszélyeset. A férje helyében én nem hagytam volna idáig fajulni a dolgokat – még akkor sem, ha azt remélem, hogy személyesen McClellan tábornoktól szabadíthatom meg a Konföderációt!

Kendall megrémült a férfi keserűségétől, és attól a szilárd meggyőződésétől, hogy aljas cselszövés áldozata lett. Egy pillanatra még azt is elfeledte, hogy a sár mind magasabbra emelkedik körülötte. Nem, nem is a sár emelkedett, ő süllyedt lefelé, a halál torkába. A férfi még mindig azt hitte, Kendall azzal a céllal csábította el, hogy orgyilkosok kezére adja…

Hagyni fogja, hogy meghaljon. Még csak a kisujját sem kell megmozdítania. Békés élvezettel szemlélheti, ahogy a természet bevégzi azt, amit ő a legméltányosabb igazságtételnek tart.

Hirtelen fehéren izzó dühhullám árasztotta el a lányt. Hogy lehet Brent ennyire gőgös és biztos a saját igazában? Ha most így viselkedik, akkor nyilván azon a régvolt éjjelen is csak egy öntelt gazember lehetett.

– Maga egy felfuvalkodott hólyag, McClain kapitány! – robbant ki, aztán rémülten abbahagyta. Ebben a pillanatban a férfi az egyetlen esélye a menekülésre. Gyorsan meglágyította a hangját, felfigyelve a férfi szarkasztikus szemöldökfelvonására, amint hangja egy jól nevelt charlestoni lány stílusává szelídült.

– Én nem szedtem rá magát, kapitány. Kétségbeesetten vágytam rá, hogy elmenekülhessek…

– A saját férjétől? – hangzott a megvető kérdés.

Kendall vett egy mély lélegzetet, és megpróbált nem reszketni. A sár már a melléig ért, és a legapróbb mozgástól is mintha még gyorsabban emelkedett volna a szintje.

– McClain kapitány – könyörgött a leglágyabb hangján. – Megesküszöm magának, hogy ártatlan vagyok. Én…

– Kíméljen meg ettől, hölgyem! – nyújtotta el a szavakat a parancsnok, gúnyos lovagiassága mögött kemény, acélos mellékzöngével. – Nézze, drága, feltételezem, hogy bármelyik nő, akinek egy hangyányi kis esze van, megesküszik az ártatlanságára, ha éppen nyakig merül a mocsár sarába. És, Mrs. Moore, én igazán soha nem tartottam magát bolondnak!

– Nos, ugyanilyen okból jenkinek sem nagyon tarthat! – tört ki Kendall.

– Szó sincs róla, Mrs. Moore. Túlságosan is jól ért a déli nők praktikáihoz, hogy ilyen tévedésbe eshessek. Mindazonáltal maga feleségül ment az egyik legmegszállottabb jenki őrnagyhoz…

Hangja elhalkult, ahogy ledobta a kabátját, és felgyűrte az ingujját. Kendall visszatartotta a lélegzetét, amint a férfi leguggolt, és megtámasztotta magát a sarkán. A lány izgatottan leste, hogy vajon ki akarja húzni, vagy lenyomni a fejét a sár alá.

– Mit fog tenni? – suttogta elvékonyult hangon.

A férfi rámosolygott, de Kendallnek nem tetszett a férfi arcának feszült grimasza, és a fény, ami keskenyre szűkült szemében lobogott.

– Vajon engedjem elsüllyedni magát? – kérdezte lágyan. – Az élete árán sem, Mrs. Moore. Van egy adósságom, amit rendeznünk kell. Nem fogom engedni egy homoklyuknak, hogy elvegye tőlem az édes bosszú lehetőségét!

Hirtelen végignyúlt a gyökerek felett, s csizmájának orrát belevéste a talajba. Kinyújtotta a két karját a lány felé, széles, erős kezei satut alkottak a lány karjai felett. Kendall ösztönösen átfogta a karját, hálásan a kegyelemért, mégis reszketve, ahogy megérintette a férfit. Érezte bicepszének megfeszülését és kidomborodását, a benne lüktető rémisztő, forró energiát. Belenézett a szemébe, közelről, nagyon közelről, és beharapta a száját, hogy ne sikoltson fel. A férfi olyan higgadtan, önuralommal viselkedett, és mégis olyan kegyetlenséget árasztott, hogy épp ez az önfegyelem késztette Kendallt újbóli remegésre.

– Kapaszkodj! – parancsolta feszülten a férfi.

Kendall kapaszkodott. A férfi ujjai olyan erővel mélyedtek a lány gyenge karjába, hogy pokoli fájdalmat okoztak, de a sár mégis ellenállt az erőnek. A férfi arca tovább feszült az erőlködéstől; foga összecsikordult, majd újból rászólt:

– Kapaszkodj!

Kendall hátravetette a fejét, és felsikoltott a fájdalomtól, mivel a láp nem akarta elengedni biztosnak vélt zsákmányát. A lány már alig tudta elviselni a testével folyó kötélhúzást. Már azon volt, hogy könyörögni kezd, hagyják meghalni, amikor hirtelen – olyan hirtelen, hogy úgy érezte, mintha üldözője karjaiba repülne –, a mocsár engedett a húzásnak, és kilökte a lányt a földből. Együtt gurultak át a mangrovefa gyökerei felett, egészen a metsző levelű fűmezőre.

Perceken keresztül mindketten csak zihálva feküdtek az égető nap alatt. Kendall behunyta a szemét, és ügyet sem vetett a beszerzett horzsolásokra és karcolásokra, akkora hálát érzett, hogy megszabadult a kapaszkodó, fojtogató fekete iszapból.

De mindenhol beborította az iszap. Teljesen körbevette lemeztelenített lábfejétől kezdve egészen a mellkasáig. Fekete sárpettyek piszkították be az arcát, és tapadtak a hajába; még a szempillájába is beleragadtak.

Aztán feladta az állapota feletti töprengést, és felemelkedett. Ekkor meghallotta, hogy Brent megmozdul, és villámgyors, macskaszerű ugrással lábra vetődik. Két lépéssel megközelítette, mire Kendall kimerülten megpróbált arrébb csúszni a fenekén, de ez teljesen hiábavaló kísérletnek bizonyult. A férfi, nem törődve a lányt borító sárral, lehajolt, megragadta a karját, egy mordulás kíséretében felrántotta a földről, és durván a vállára hajította. Kemény csont és izom ütődött Kendall hasának, mire ő rémült tiltakozással, méltatlankodva kapkodott levegő után, s mérgesen püfölte a férfi hátát összeszorított öklével.

– Engedjen el! Engedjen élni! – nyöszörgött. – Ez emberrablás. Vannak még törvények!

A férfi egy pillanatra megtorpant, s nyitott tenyérrel fájdalmasat csapott a lány fenekére.

– Mrs. Moore, nincs olyan törvény a világon, ami most megmenthetné magát. Őszintén azt javaslom, hogy szorítsa össze azt az édes kis déli szájacskáját, bár esetleg halkan imádkozhat, ha akar.

Újból megindult, olyan gyors és céltudatos léptekkel, hogy a lány lelógó feje kíméletlenül nekiütődött a férfi hátának. Kendall erőt vett magán, összeszorította a fogát, és szorosra zárta a szemét, nehogy megalázó könnyzáporban törjön ki.

– Én nem ezt érdemlem! – sziszegte dacosan.

– Ezt? Kedves, még felét sem kapta annak, amit érdemel!

– Maga egy érzéketlen fatuskó! – siránkozott Kendall, mert ereje visszatért a férfi hangjának fenyegető élétől. 

Viharosan, tombolva küzdött ellene, tekeregve, rugdosva, püfölve, karmolászva. A férfi hirtelen mindkét kezével átnyalábolta a derekát, és letette a földre. Kendall vadul meredt rá, aztán rájött, hogy elérték a tisztást. Egész közönség várt rájuk. Mint egy színpadi attrakciót, szeminolok lestek őket tátott szájjal – és a déliek.

Kendall tudta, hogy az indiánoktól nem számíthat segítségre. De vajon Brent McClain déli tengerészei segítenének? Bizonyosan nem engednék még a szentként tisztelt kapitányuknak sem, hogy megtámadjon egy fiatal, fehér, jó családból származó nőt. Körbefordult, fehér arcok után kutatva.

– Segítsenek! – kiáltotta. – Jóságos isten, segítsenek! Ez az ember megőrült!

A hangja elhalkult, amint rájött, hogy szoborszerű arcokba és rezzenéstelen szemekbe tekint. Hát persze! – gondolta erőtlenül. Ezek az emberek McClainnel voltak tavaly decemberben Charlestonban. Néhányukat a hajón támadták meg, és ott hagyták őket leütve.

McClain nagy tenyere ráborult a lány vállára. Már megint sarokba szorították, és ő mint egy dühöngő, bezárt állat, kitört, vadul használva a körmét, ahogy nekiugrott. Sikerült végigmarnia a férfi arcát, olyan kíméletlenül, hogy vércsíkot húzott a barnára sült arcon a szemétől az álláig.

– A fene vigyen el, te kis boszorkány! – átkozódott a kapitány, állkapcsa összeszorult a heves indulattól, és szeme résnyire szűkült.

Kendall megtorpant a férfi harsány hangja hallatán, és úgy vélte, hogy most be kell érnie a hősiességnek egy okosabb formájával, a visszavonulással. Megfordult, hogy elmeneküljön, de csak egy sikolyra tellett tőle, mert a férfi ujjai belekapaszkodtak a hajába, és visszarántották. Nem volt tudatában annak, aminek Brent McClain igen, hogy egy férfinak tudnia kell gyorsan és ügyesen kezelni egy ilyen szituációt, vagy a szeminol harcosokkal kerül szembe. A lány csak azt tudta, hogy veszélyes helyzetbe került, és annyira megrémült, hogy akár a folyóhomokba is szívesen visszament volna.

A férfi fél térdre ereszkedett, és a lány felsikoltott, ahogy még egyszer megrántotta a haját, és magához húzta a földre. Kendall vadul hadonászott a karjával, de nem sokra ment vele. A férfi elengedte a haját, és csendes vigyorral elkapta a csuklóit; aztán, mielőtt Kendall még felfogta volna, mi is történt, máris a térdén hevert. Harcolt, de küzdelme hasztalannak bizonyult a férfi erős szorításával szemben. McClain felrántotta a lány szoknyáját, hogy semmit sem látott tőle. Aztán megalázottságában és puszta fájdalmában felsikoltott, ahogy a férfi tenyere lecsapott rá; ütései keményen, határozottan és fájdalmasan csattantak, és csak alsóneműjének vékony anyaga védte meztelen, gömbölyű testét…

Mennyi ideig tartott? Kilenc erőteljes csapás? Vagy tíz? Kendall már ötnél abbahagyta a számolást, annyira meggyötörtnek és megalázottnak érezte magát. De ez még nem volt elég. Éppen olyan finoman és gyorsan, mint ahogy elkezdte, abba is hagyta, és olyan hirtelen emelkedett fel, hogy a lány teljes hosszában végignyúlt a földön, saját ruhájába csavarodva, haja ragacsosan és sárral bemázolva csüngött az arca körül. Nem láthatta a kapitány gyűlöletes arcát, aki pogány uralkodóként tornyosult fölötte; csak öntelt hangját hallotta, amint az néhány szeminol asszonyt szólít. Angolul beszélt, de nyilván értették, mert Kendall felé siettek.

– Mossátok meg, jó? Nagyon koszos.

Kendall látta, amint csizmás lábai elegánsan megpördülnek, és ellépkednek. Aztán behunyta a szemét, amint az indián asszonyok letérdeltek mellé, felajánlva segítségüket.

Nem volt menekvés.

* * * * * * 

Soha nem fenekelték el még életében, és bár elviselt már rosszabb bánásmódot is, az, hogy egy férfi a térdére fektette, mint egy gyereket, megalázóbbnak tűnt, mintha dühből verte volna meg. Soha nem tapasztalt még semmi ilyesmit, mint ezt a fortyogó haragot a férfi iránt, aki így megszégyenítette. Mást se akart, csak kikaparni a szemét. De csapdába esett, tudta jól. Nem tudott elmenekülni, nem tudott hova menni. Mást nem tehetett, csak lépkedett és szorongott, egyre nagyobb fokú izgalomba lovalta magát, míg a férfit várta, aki úgy hitte, hogy ő készítette elő a terepet a meggyilkolására.

Johanna Lindsey: Álmaim hercege

Egyike az első történelmi romantikus regénynek, amely nagy hatással volt rám. Nemcsak a fenekelés miatt, hiszen maga a porolás eléggé felszínes, hanem maga a történet érdekes. Egy magával ragadó mese a lovászlegényről, és a felfelé kacsingató - legalább egy hercegre pályázó - makrancos kisasszonyról. A végén természetesen kiderül, hogy a lovászfiú álruhás herceg, a makrancos leányzóról pedig, hogy odaadó szerelmes:) Persze addig hosszú utat kell bejárniuk, több érdekes és izgalmas jelenettel....

Ha valakit csak a fenekelés érdekel, akkor ne olvasson tovább, de ha izgatja egy porolás felvezetése, akkor ne hagyja abba:)

A regény az egyik kedvencem. Korábban azért nem olvashattatok részleteket, mert kölcsönadtam Dorkának, aki azóta sem adta vissza. Már többször is elnáspángoltam emiatt, de hát ilyenek a rossz kislányok:) Most viszont sikerült megszereznem elektronikus formában. Ha valakit érdekel a teljes regény, szívesen felmásolom az FTP tárhelyre....

A regény főszereplői Megan, vidéki nemes kisasszony, és Devlin, aki egy félreértés miatt lovásznak adja ki magát. Az első találkozásuk alkalmával a következő történt....

Izzadtan és porosan állt ott a férfi, de Megan úgy érezte; hogy soha életében nem látott ilyen jóképű alakot. Megfeledkezve az illemről, ugyanolyan mohón bámult a férfit, mint az imént a csődört. Magas, széles vállú, arányos testalkatú volt, simára borotválva, nem rejtve el erőteljes, napbarnított arcvonásait. Még a kezét is szépnek találta, amellyel lassan levette kalapját, alóla kibukkantak rakoncátlan, szurokfekete fürtjei. S ekkor megpillantotta azokat az elbűvölő türkizkék szemeket s hirtelen rájött, hogy azok ugyanúgy bámulják őt, mint ő a férfit.

Valóságos áramütésként érték őt ezek a szemek, s ettől hirtelen magához tért; azonnal elfordította fejét, s hálás volt széles karimájú kalapjának, amelytől a többiek nem láthatták, mennyire elpirult kínos zavarában. Egyszerűen nem értette, mi történt vele. Egyetlen mentsége az lehetett, hogy elmerülten bámulta a csődört, ezután váratlanul megpillantott egy még pompásabb példányt, bár nem ugyanabból a fajtából. Nem, ez nem lehetett mentség arra, ahogyan ezt az idegent megbámulta. Tudta, hogy még soha életében nem nézett így férfira.

Lelki szemei előtt még mindig látta a férfi tartását, szegényes ruházatát, lassú mozgását és vontatott szavait, mintha bizonytalan terepen mozogna; még a nyakravaló is hiányzott róla, pedig anélkül úriember nem lép ki a házból. Hála istennek nem úriember. Legalábbis ezt remélte Megan, és így megbocsáthatatlan viselkedése nem lesz szóbeszéd tárgya ismerősei között. Lehet, hogy emlegetik majd néhány kocsmában, de ki törődik azzal. Úristen, mi ütött belé?!

Szerencsére azonban Tiffany nem vette észre, s Tyler is teljesen elmerült a csődör szemlélésében; kérdésére válaszul az ismeretlen férfi beszámolt neki a ló vérvonaláról is. Megan el sem tudta képzelni, mi másról beszélhetne, ő azonban szeretett volna már továbbmenni. Nem akarta még egyszer látni ezt a fickót, aki tudja a titkot: Megan megbocsáthatatlan viselkedését.

- ... mintha nekem volna annyi pénzem, hogy az enyém legyen! - mondta a mély hang, kissé gúnyos felhangon.

- Akkor kié? - érdeklődött Tyler.

- A nemes-nemzetes Penworthy úr a büszke, új tulajdonos.

Megan villámgyorsan megfordult, ám először megint a férfi pompás megjelenése nyűgözte le. Annyira, hogy magán érezve annak tekintetét, rémületére majdnem megfeledkezett erről a fantasztikus közlésről, amit hallott.

Jó öt másodpercig tartott, amíg összeszedte magát és kinyögte: - Ez lehetetlen. Apám szólt volna róla.

- Hát ki az ön apukája, hogy tudnia kellett volna erről?

- Természetesen a nemes-nemzetes Penworthy úr.

Most a férfi szava akadt el, utána alsó ajka egy kicsit lebiggyedt.

- Ugyan miért kellene, hogy közölje önnel: méntelepet létesít?

Ez általában tökéletesen igaz volt, de Penworthyéknél más volt a helyzet. Apja tudta, hogy Megant igencsak érdekelné az új lovak beszerzése. Nyilván talált volna megfelelő módot, hogy közölje a lányával. Nem úgy, mint ez a fickó, aki valóságos élvezettel célozgatott a csődör tenyészszerepére. Még Tyler is kényelmetlenül fészkelődött a bakon. Nyilván megfeledkezett róla, hogy az imént még ő is így beszélt.

Azok a türkizkék szemek még mindig Meganra tapadtak, akit nyugtalanított ez a nézés. Megan joggal érezhette, hogy a férfi kihívóan viszonozza az ő korábbi bámulását, ebben azonban nem volt semmi hízelgő. Ellenkezőleg: a legalantasabb sértés volt, amire úriember biztosan nem volna képes még akkor sem, ha a bámulást Megan kezdte. Ahogy múltak a pillanatok, a férfi egyre inkább bebizonyította, hogy nem úriember. Hacsak nem hiszi azt, hogy Megan szívesen fogadja kihívó közeledését. Úristen, még ezt is hiheti azok után, ahogyan Megan megbámulta őt az előbb.

- Szóval maga csak elhozta a lovat? - bökte ki végül. - S azután elmegy?

Tiffany érezte a kérdésben a reményt, s meglepve nézett a barátnőjére. Észrevette a férfi is. Egy pillanatig úgy látszott, zavarban van, azután elmosolyodott. Mosolya nem sok jót ígért Megan számára, s ez hamarosan beigazolódott.

- Lótenyésztő vagyok, kisasszony, s azért jöttem, mert rajtam kívül senki nem tud bánni a lóval. Csak nem gondolja, hogy az előző gazdája elenged egy ilyen állatot anélkül, hogy meggyőződne róla, továbbra is jó kezekben van? De én lótréner is vagyok, úgyhogy jó hasznomat veszik majd. Igencsak értek a lovakhoz, úgy bánok velük, mint az asszonyokkal: általában gyengéden, ha kell, határozottan, s a hátsó felüket jól megpaskolom, ha túlságosan hisztiznek.

"A hátsó felüket jól megpaskolom, ha túlságosan hisztiznek".... Egy olyan mondat, amit minden pasinak meg kellene tanulnia:)

A későbbiek folyamán több alkalommal is összeütközésbe kerülnek. Ilyen alkalmakkor Devlin vagy megcsókolja Megant, vagy megfenyegeti, hogy elfenekeli...

Megan kivezette a lovat az istállóból, majd megállt a felszállást segítő tuskónál, s közben Devlin önelégült hangjára gondolt.

- Makacs kölyök - hallotta a férfi dünnyögését, amelyet úgy látszik, nem neki szánt, mert utána hangosan hozzátette: - Azt hittem, a segítségemet kéri ahhoz, hogy nyeregbe szálljon.

- Ugyan miért? Magam gondoskodom a lóról, én ápolom, én nyergelem fel. .

- Ez a maga lova?

Megan szeme összehúzódott, látva a férfi meglepetését. - Miért olyan különös ez?

- Csak azt nem értem, honnan van magának ilyen telivér paripája.

- Sir Ambrose-t a tizenkettedik születésnapomra kaptam.

- Ez hát Sir Ambrose? - nevetett Devlin.

Megan érezte, hogy a foga megcsikordul.

- Mi az ördög olyan nevetséges ezen?

- Nem szívesen hívom fel a figyelmét, de ez a ló nőnemű.

- Ezzel magam is tisztában vagyok.

A férfi arcáról lehervadt a vigyor.

- Akkor mi a csudának nevezi Sir Ambrose-nak?

- Az előző gazdáját hívták Ambrose St. Jamesnek.

- Micsoda? - komorult el a férfi. - Találkozott vele? Úgy nézett ki, mint egy ló?

Megant meglepte a férfi váratlan haragja.

- Még nem találkoztam vele, s azt sem tudom, milyen a külseje. De miért érdekes ez? S mi köze van magának ahhoz, milyen nevet adok a lovamnak?

- Semmi. Ez igaz - felelte a férfi kimérten. - Attól eltekintve, hogy irtó ostoba név ez egy lónak, különösen egy kancának.

- Ha a véleményemre kíváncsi, Devlin is elég ostoba név egy férfinak. Az embert a devlára és hasonló ördögi dolgokra emlékezteti. Ugyanakkor szerintem tökéletesen illik magához - igaz?

Válaszul a férfi elkapta Megan derekát és felemelte, hogy a tekintetük egymásba kapcsolódjék.

- Emlékszik, mit mondtam a lovakról és asszonyokról, akik elvesztik a mértéket? - kérdezte halk, fenyegető hangon.

Megan csak bólintott, szó nem jött ki a száján.

- Maga megérett rá, Penworthy kisasszony.

Erős zökkenéssel a nyeregre tette Megant. Ez a váratlan zökkenés arra volt jó, hogy a lány kizökkenjen pillanatnyi félelméből, de a férfi nem várta meg, amíg Megan visszanyeri lélekjelenlétét. Így Megan csupán némán bámult utána, amint ez a lehetetlen alak visszasétált az istállóba, hátrahagyva eme utolsó fenyegetését.

Nem, azt, nem meri megtenni, hogy hozzányúljon Megan hátsó feléhez. Nem ajánlatos, hogy ilyet merjen. Megan legszívesebben utána ment volna, hogy közölje ezt. De a férfi hangja még mindig a fülében csengett. Talán majd legközelebb. Igen, majd máskor, amikor megnyugszik.

Makacs kölyök... Hányszor használtam én is ezt a kifejezést:)

A férfinak nem tetszik, hogy Megan egyedül lovagol ki, ezért először a porolásra céloz, majd kilovagol vele. Ami persze nem olyan egyszerű....

Cézár pompás formában volt, s ezt be is akarta bizonyítani. A táj valósággal elsuhant mellettük, egymásba olvadó zöldek meg barnák, s a vadvirágok időnként felvillanó ragyogása. Megan boldogan nevetett, szinte extázisban, élvezte az alattuk levő erős csődör száguldását és kecsességét.

Devlin azonban sejtette, hogy neki ez a lovaglás maga lesz a pokol. Már az is elég baj, hogy a lány karjai szorosan átölelték, erre megpróbált oda sem figyelni. Iszonyúan izgatta, hogy a lány melle a hátának feszül, bár még ezt is kibírta. Igaz, érezte, hogy sebesebben kering ereiben a vér. A lány nevetése ingerelte igazán. Ez a boldogság valóságos szerelmi ajzószerként hatott Devlinre, valami különös remegést okozott benne, amely egyenest az ágyékáig hatolt.

Mire elérték azt a kis félreeső tavat, amelyet Megan sajátjának nevezett, Devlin felajzott állapotba került. Mindjárt meg is mártózott a tóban. Megállította a lovat és leszállt róla, s gyorsan arrébb ment anélkül, hogy Megant lesegítette volna a csődörről. Távolságtartásra volt szüksége, s megkerülte a tavat, átment annak túlsó partjára. Ott kezét zsebre vágta, úgy bámulta a fehér tölgyeket és szilfákat. Szemét behunyta, megpróbálta elfelejteni, hogy nincs egyedül, a lány azonban megakadályozta ebben. .

- Szép dolog, hogy itt hagy egyedül Cézárral - kiáltott feléje Megan.

Devlin megértette, mire céloz.

- Az nem oldalnyereg, Megan.

Megant zavarta, hogy a férfi már második alkalommal engedély nélkül a keresztnevén szólítja, de nem tette szóvá. Az is zavarta, hogy a férfi levegőnek nézi, de ezt már szóvá is tette.

- Ha akarnám, ilyen csekélység nem akadályozhatna meg abban, hogy maga nélkül ellovagoljak.

Ettől a férfi megfordult és Meganra nézett, aki elégedetten látta arcán a haragot. Végül megszólalt: - Fogadni mernék, hogy apja soha nem alkalmazott testi fenyítést magánál, igaz?

Megan is megértette a célzást.

- Maga úgyse mérné. Azonnal elbocsátanánk.

- Szerintem maga tudja, hogy meg merném tenni. Próbáljuk ki?

Miután közöttük volt a tó, alatta pedig a csődör, Megan büszkén felszegte az állát, bár ebben a kérdésben nem merte tovább feszíteni a húrt.

- Maga szándékosan ilyen kellemetlen, Mr. Jefferys, vagy ilyen a természete?

- Idefigyeljen, kölyök! Az egyetlen erőfeszítés, amit teszek, arra irányul, hogy ne kapjam el magát. Ezért megkérem, ne játsszon tovább a tűzzel.

Megan először arra gondolt, hogy el akarja verni, de véletlenül a szemébe pillantott és mindent megértett. A férfi már megint kívánja őt. Ez a felismerés sérthette volna őt, furcsa módon azonban a sértődés elmaradt. Inkább meleg, csiklandozó érzése volt, s ettől szokatlan merészség fogta el.

A környéken egy útonálló garázdálkodik. Megan azt hiszi, a Devlin az, így titokban követi, amikor a férfi éjszaka kilovagol. Azt kell tapasztalnia, hogy nem Devlin rabló, éppen ellenkezőleg: a férfi éppen az útonállót elkapni ment. Amikor a lány visszaér, a férfi már várja....

Megan erre nem is számított, s a férfi csakugyan már ott állt az istállóban, csípőre tett kézzel. Ilyen komor tekintetű férfit Megan talán még soha nem látott. Lélekben kezdett felkészülni arra, ami rá vár.

- Már vissza is jött? - vágott a dolgok elébe. - Meg akartam kérni, hogy kísérjen el ma este, de sehol nem találtam.

- Hova kellett volna elkísérjem?

- Apám egyik bérlője rosszul van. Már délután meg akartam látogatni őket, hogy megnézzem, nincs-e valamire szükségük. De más dolgom volt és megfeledkeztem róla... Úgy gondoltam, jobb későn, mint...

- Butaság, merő butaság - mondta a férfi, miközben leemelte Megant Sir Ambrose-ról. - És ráadásul nyereg nélkül! - tette hozzá, amikor meglátta a ló csupasz hátát. Újra Megan-re pillantott. - Képes volt nyereg nélkül lovagolni?

Megan némán felnyögött. Teljesen megfeledkezett erről, de a bátorság bevált. Devlin már nem nézett rá olyan szigorúan, ezért ebben a szellemben folytatta.

- Ezt úgy mondja, mintha még soha nem lovagoltam volna nyereg nélkül - vágott vissza. - Megnyugtathatom, egyáltalán nem nehéz. Nem is értem, miért csinál ebből ilyen ügyet. Pontosan ezért szerettem volna, hogy elkísérjen: el akartam kerülni ezt a vitát, hogy örökké beleavatkozik a dolgaimba. Valójában nem volt szükségem a kíséretére, ugyanis végig a birtokunkon voltam. De ha már így kérdezősködünk egymástól, maga hol járt?

- El akartam kapni egy rablót.

Erre a beismerésre Megan nem számított.

- És sikerült?

- Nem - hazudta a férfi.

Megan tudta, hogy Devlin hazudik, de ha ezt megmondja neki, akkor kiderül, hogy követte őt.

- Kár. Ha elfogják, talán nem avatkozik bele többet a dolgaimba.

- Például abba, hogy hol mászkál késő éjjel? Ezt kétlem. Ideje, hogy valaki végre illemre tanítsa magát, s azt hiszem, ez a pillanat a legalkalmasabb.

Megragadta a lányt és a tuskóhoz húzta. Megannek tátva maradt a szája, szeme hitetlenkedve bámult. Szinte lebénult, miután pontosan tudta, mire készül a férfi.

- Álljunk meg, Devlin! Csak nem fog... Csendőrkézre juttatom. Elintézem...

A férfi a fatuskóra ült, s Megant máris keresztbe fektette a térdén. A lány már éppen visítozni készült, amikor megszólalt: - Tőlem üvöltözhet, kölyök. Legfeljebb közönsége is lesz.

Ez tökéletesen igaz volt, visításról tehát szó sem lehetette Megan összeszorította a száját. Ha megöli is, akkor is néma marad. De biz isten, a fickó ezt még megbánja! Ha addig él is, ezt visszaadja neki valahogy, s ezután...

Az első találkozás a férfi tenyerével kellemes meglepetés volt. Nagyot puffant ugyan, de valójában nem fájt. Persze, elfeledkezett róla, hogy vastag lovaglószoknya van rajta. Hát csak erőlködjön Devlin, ő nem szól neki! Igaz, ez még csak az első ütés volt. Mire, elég sokára, Devlin befejezte, a vastag gyapjúból mintha vékony selyem lett volna, s Megannek elment a kedve a nevetéstől. Iszonyúan feldühítette, hogy a férfi ezt merészelte vele.

Amikor Devlin talpra állította őt, gondolkodás nélkül feléje sújtott az öklével... De célt tévesztett. Mintha ez nem lett volna elég ahhoz, hogy szétrobbanjon a dühtől, még azt is észrevette, hogy a férfi szája gúnyos mosolyra görbült. Ez a fickó jót mulatott az ő tehetetlen haragján.

- Maga a legrémesebb alak, akit valaha is láttam! - mondta szinte kiabálva.

Linda Lee: Sivatagi Rózsa

- Lorena - már a szó maga parancs volt -, tegye le azt a lapátot, és tünés innen kifelé... azonnal!

Lorena ugrott egyet a hangos szavaktól.

- Nem kell kiabálnia, nem vagyok süket - válaszolta, és megpróbálta felidézni az okokat, miért is van itt.

- Ha nem süket, akkor elmondaná, miért van olyan ruhában, amit megtiltottam, hogy viseljen?

- Nem, nem mondanám el - válaszolta, s szíve olyan gyorsan kalapált, hogy alig kapott levegőt. - És ha megbocsát, kimegyek lovagolni. - Ez egy kijelentés volt, nem kérdés.

- A pokolba vele!

- Igazán, Clay - mondta bohókásan -, nem szép dolog hölgyek előtt káromkodni.

Ránevetett. Ott állt, olyan fenyegető tekintet tüzében, hogy attól még bátor férfiak is megriadnának, és csak nevetett.

- Ha lennének hölgyek a közelben, biztosan nem káromkodnék.

Elégedettséget kellett volna éreznie, hogy ezzel a kijelentéssel elevenére tapintott, de e helyett csak hülyén érezte magát, amiért ilyen gyerekesen viselkedik. De olyan dolgokat váltott ki belőle ez a lány, amiket nem értett, és ettől csak tovább folytatta.

- Hölgyek nem szoktak egy szál semmiben istállót lapátolni, és maga ne beszéljen nekem szitkozódásról, aki ott állt a boxban és úgy káromkodott, mint egy kocsis.

- Én, mint egy kocsis? Mikor?

- Tisztán hallottam, hogy azt mondta "a francba".

- Ha azt hiszi, hogy ez rossz, akkor várjon csak maga... maga szamár!

Beletelt néhány másodpercbe, míg rájött, hogy leszamarazták. Feldühödött. Elege volt az egészből. Durván megfogta a lány karját a könyöke fölött, és az istálló ajtaja felé húzta. Jaime és Bill az ajtóban álltak, nem tudták, mit tegyenek.

Egyszerre sarkát a földbe vájta.

- Menjen a francba, maga szemét gazember!

- Ha még egyszer kiejti a száján azt, hogy "franc", nem érdekel, ki látja, a térdemre kapom, és úgy megverem, hogy egy hétig nem fog tudni leülni.

- A franc... a fenébe is - javította ki gyorsan magát, mikor a férfi hirtelen megtorpant. Biztos volt benne, hogy van akkora vadállat, s megteszi.

- Próbára teszi a türelmemet, Lorena - mondta, és tovább ráncigálta kifelé az istállóból a dolgozószoba felé. Ahogy húzta kifelé, hirtelen meggondolta magát. Gálánsan azt mondta magának, még fiatal, és időre van szüksége, hogy megszokja a gondolatot. Azután éppen olyan engedelmes lesz, mint akármelyik asszony a menyegzője előtt. Bármennyire is szerette volna jól megrázni, hogy térjen már észhez, úgy érezte, a leghelyesebb az lenne, ha nyugodtan leülnének, és megbeszélnék a dolgokat. Clay volt az első, aki belátta, hogy uralkodnia kellett volna magán, és kevésbé ellenségesen közölni a hírt az eljegyzésükről. De ami meg történt, az megtörtént. Most már csak annyit tehet, hogy enyhíti a kárt, amit okozott, és ezt meg is tudja tenni, ebben biztos volt. Egyszerűen csak hagyta a dolgot a levegőben lógni, és közben abban reménykedett, hogy minden magától rendbe jön. Nem volt igaza. Itt az ideje, kézbe venni a dolgokat.

Enyhült a szorítása, de Lorena haragja nem. Mikor elérték a dolgozószoba ajtaját, Clay kinyitotta, és elengedte a lányt. Mielőtt ő is belépett volna, az ajtófélfának támaszkodva hátrafordult, mert úgy hallotta, valaki a nevét mondja. Nem látott senkit, ezért megfordult, még éppen időben, mivel látta, ahogy a nehéz faajtó becsapódik, és elégedett mosoly ül ki Lorena arcára. Reflexeit megedzette veszélyes foglalkozása, és gyorsan elkapta a kezét, mielőtt még az ajtó hatalmas csattanással rácsapódott volna. Döbbenten állt, nem akart hinni a szemének. És mivel mást nem tehetett, szigorú tekintettel belépett a szobába.

Lorena anélkül cselekedett, hogy végiggondolta volna, mit tesz, egy gyerekes ötlettől vezérelve csapta be az ajtót, hogy fájdalmat okozzon annak az embernek, aki állandóan bántja. De abban a pillanatban, mikor bevágta az ajtót, már meg is bánta, mert tudta milyen gyerekes és veszélyes dolgot csinált. A nehéz és kemény ajtó akár el is törhette volna a kezét. Mikor Clay belépett a szobába, s Lorena tudta, hogy bármit is tesz most vele, megérdemli. De a tudat egyáltalán nem tette könnyebbé, hogy ott álljon, és ne próbáljon meg elmenekülni. Clay elment Lorena mellett anélkül, hogy megérintette volna, és leült a fal mellett álló kanapéra. Egy pillanatra a lány azt hitte, semmit sem tesz, de amikor megint ránézett, érezte, mekkorát tévedett.

A fekete szemével rámeredt.

- Jöjjön ide, Lorena! - parancsolt rá.

Kelletlenül húzódott közelebb, de még nem érhette el.

- Közelebb! - Olyan volt a hangja, mint az acél, semmi érzelem nem tükröződött benne, hidegen csengett.

Lorena gyorsan leült mellé a kanapéra, mielőtt még elveszítené bátorságát, és elhatározta, hogy csendben marad, bármennyire is leszidja a férfi. Elhatározása azonban gyorsan hitetlenkedéssé változott, mikor az a térdére kapta.

- Mit csinál? - sikoltotta, minden elhatározása ellenére.

- Csak azt, amit megérdemel, és amit már régen meg kellett volna tennem.

- Én egy tizenkilenc éves asszony vagyok, maga gazember – mondta méltatlankodva. - Már túl vagyok azon a koron, hogy megverjenek.

- Ha nem vigyáz, kimosom a száját szappannal. Ami pedig a korát illeti, csak úgy bánok magával, ahogy azzal a gyerekkel szokás, aki így viselkedik.

Mielőtt még válaszolhatott volna, egy erős kéz sújtott le hátsó felére, és ettől borzasztó dühös lett, de Clay keményen tartotta, és kezével újra meg újra lesújtott. Lorena végül sírni kezdett. Azért sírt, mert tudta, hogy megérdemli a büntetést, és mert ilyen nyomorult helyzetbe került. Észre sem vette, hogy az ütlegelés véget ért, és hogy Clay erős karjában van, és széles mellkasára borulva sír.

Patricia Grasso: Skócia szépe

/1564-ben játszódik. Brigette Edwina Devereux (Brie) angol grófkisasszony feleségül megy Lord Iain MacArthur skót nemeshez. Egy alkalommal kilesi, amint a gróf csókolózik egy másik asszonnyal, de azt nem látja, hogy a nő erőszakolta ki a csókot, és hogy a férje ártatlan. Ezért megszökik, és egy londoni fogadóban talál munkát. A férje megtalálja, és utána megy./

- Jaj! - Brigette megbotlott, és a tálca kirepült a kezéből, egyenesen Iain ölébe.

- Esetlen csitri! - ugrott fel dühösen Iain.

Megijedve az ismerős hangtól, Brigette a piszkos ruháról a férfi dühös arcába nézett.

Szeme a meglepetéstől kitágult, ajkát egy csendes, félelemmel teli "Ó!" hagyta el. Iain elkapta a vállát, és olyan erőszakosan rántotta vissza, hogy a lány nekiütközött merev testének. A férfi felkapta, és mint egy zsák lisztet, a vállára hajította, majd a lépcső felé indult.

- Tegyél le! - visított Brigette ártalmatlanul öklözve a férfi hátát. - Kóbor fattyú! - A lány káromkodása sírássá változott a megalázó fájdalomtól, amikor a férfi jól elverte a fenekét.

Iain megállt a lépcsősor tetején: - Melyik a szobád?

- Keresd meg magad, gazember!

Iain újra elnadrágolta a lány felfelé fordított fenekét.

- Az utolsó ajtó a folyosó végén!

Benn a piszkos szobában Iain elreteszelte az ajtót, majd az ágyra dobta a lányt. Brigette felugrott, és hátrálni kezdett, egyik kezével sajgó testrészét simogatta. Figyelmen kívül hagyva a lányt, Iain levetette piszkos ruháit, majd pompás meztelen testével Brigette felé fordult, aki reszketett a félelemtől.

- Elkényeztetett makacs kölyök! - fröcsögte a lány felé közelítve.

- Tartsd távol magad! Vak hím! - Parancsa bátrabban hangzott, mint ahogyan éppen érzett. - Házasságtörő kéjenc!

Ez már megállította Iaint: - Miért hagytál el?

- Miért? - visszhangozta Brigette hitetlenkedve. - Miért? Mindent tudok rólad! - Megvetően mosolygott: - Láttam, amint megcsókoltad Antóniát!

- Én nem... Antónia csókolt meg engem!

- És mi a fészkes fene a különbség?! - vágta a fejéhez Brigette, és a nyomaték kedvéért dobbantott a lábával.

Iain előrelendült, megragadta Brigette felső karját, és durván megrázta: - Ki tanított neked ilyen mocskos szavakat? - Erős tenyere keményen rácsapott a lány meztelen fenekére. Brigette visított, és megpróbált menekülni, de férje karjai erősen fogva tartották. Iain újra ‚s újra elnáspángolta felesége tejfehér, hibátlan ülepét, amíg az el nem vörösödött.

Brigette abbahagyta a küzdelmet, sikítása szívfájdító zokogássá változott.

Johanna Lindsey: Dacolva tomboló széllel

- Tegnap éjjel bolond voltam.

Ez feldühítette Chase-t. – Meglehet, hogy mindketten bolondok voltunk. De akkor is tény, hogy van valami különös szikra közöttünk, Jessie.

- Ne áltassa magát. Egyszerűen csak úgy esett, hogy maga volt az első férfi, aki hozzám ért. És higgye el, nem maga lesz az utolsó.

Chase két lépéssel Jessie mellett termett, és megragadta, miközben szemében harag és vágy kavargott. – Ami köztünk történik, az nem esik meg bárkivel – mondta fátyolos hangon. – Tagadhatja, ha akarja, de akkor is kívánni fog engem, Jessie. Jöjjön hozzám. Mondjon igent.

Chase vasmarokkal fogta, úgyhogy Jessie behúzott neki egyet, a férfi meghökkenten eresztette el. Jessie még egy csattanós pofont is lekevert neki.

- Ez kellően bizonyítja, hogy mennyire nem vágyom magára? – kiáltotta zihálva. Mintha egy gombóc lett volna a torkában, a szavak csak nehezen törtek föl. – Meglehet, hogy egy kis hancúrozásra megteszi, de ezért még biztosan nem megyek magához. A házasságban szükség van egy kis tiszteletre is, és én ilyet maga iránt nem érzek!

- Akkor talán itt az ideje, hogy megtanítsam rá – mordult fel Chase, miközben a szeme fenyegetően villogott.

Jessie elhátrált, de nem elég gyorsan. Chase megragadta a csuklóját, majd az ágyhoz vonszolta, de nem azzal a szándékkal, amire Jessie gondolt.

- A fenébe is, ezt meg akartam tenni már a legelső alkalommal is – mondta neki. A hangja maga volt az elégedettség.

Chase az ölébe húzta. Jessie felszisszent, ahogy a férfi tenyere először csapott a fenekére. Ezt aztán újabb fájdalmas ütések követték. Jessie legszívesebben visított volna, de nem volt hajlandó megszerezni Chase-nek ezt az örömöt. Inkább a harcot választotta, küzdött, ficánkolt, hogy valamiképp kiszabaduljon, de Chase egyik lábával rúgkapáló lábait szorított le, szabad kezével meg a hátát nyomta, hogy mozdulni se tudjon. A sok kapálódzásnak az lett a vége, hogy Jessie inge felcsúszott, és így Chase a csupasz fenekét ütötte,

Jessie-nek az ajkába kellett harapnia, hogy ne jajgasson. A férfi pedig csépelte lankadatlanul.

- Szívesen mondanám, hogy ez nekem jobban fáj, mint magának, de nem igaz – mondta, miközben tovább ütötte Jessie fájdalmasan kivörösödött fenekét. – Ezt már rég meg kellett volna tennie valakinek, Jessie. Akkor talán nem szaladna el olyan gyorsan a keze.

Jessie szeméből patakzott a könny, de ezt Chase nem láthatta. Ő csupán lángvörös fenekét látta. Egyszeriben elfelejtette, hogy miért is volt ilyen durva, lehajolt, és megcsókolta ott.

Bertrice Small: Tengerek asszonya

Buja, kéjsóvár pillantásokkal méregette az asszonyt.

- Micsoda csinos kislánya van a papának – mondta. Vajon jó kislány lesz-e?

Kérdőn tekintett Skye-ra, s amikor az asszony értetlenül, kifejezéstelenül nézett vissza, kijelentette:

- Bele kell menned a játékba, én drága kislányom. Hívjál papának! Mondd csak, soha nem játszottál ilyen játékokat Southwooddal?

Skye tagadólag rázta a fejét. Dudley az ölébe ültette.

- Pedig nagyon szórakoztató az ilyen játék, galambom. No, mondd meg szépen a papának, jó kislánya leszel-e.

- Én… igen.

- Ugyan, Skye, ne légy már olyan elfogódott, olyan szégyenlős! Jó kislánya vagy-e a papának?

- Igen… papa.

- Ez a beszéd! – kapott a válaszon Dudley széles vigyorral. – De van ebben egy kis hazugság is, édeském. Nem lehet állandóan jó az ember lánya! Vagy talán igen?

- Nem… papa.

- Szóval akkor hazudtál nekem, te édes kid rosszaság!

- Igen, papa.

Úristen, hisz’ ez az ember őrült!

- Akkor hát meg kell büntesselek, te csúnya, rossz kislány!

- Ne, ne, Dudley! Ez nevetséges!

- Ó, szóval dacolni akarsz a te papáddal? Akkor most már biztos, hogy meg kell büntesselek.

Gyors mozdulattal a térdére fektette Skye-t és verni kezdte a fenekét. Skye rémülten sikoltozott, és próbálta kirántani magát a szorításból, de nem ment; Dudley ujjongva mulatott az erőfeszítésein, és egyre keményebben ütötte, úgyhogy a végén égett a fájdalomtól az asszony hátsója.

Korábban csak egyetlen egyszer fenekelték el. Édesapja hazaküldte tanulni: cserélje fel a matróz mesterségét az úrinőséggel. Egy álló hetet Peigi nővére bosszantásával töltött Skye, és Peigi végül jól elverte. Skye úgy állt bosszút, hogy Peigi ágyát telerakta eleven, nyüzsgő rákokkal. Azóta nem fenekelte el senki.

- Az istenit! – hallotta Dudley ziháló kiáltozását, miközben hiába igyekezett szabadulni. – Az a szemtelen kis popód szinte kihívja a verést!

Jude Deveraux: A Felföld bársonya

- Ne merészelj hozzám érni! – figyelmeztette fojtott hangon.

A férfi lassan felült az ágyon. Türelmes pillantást vetett a lányra. Látni való volt, hogy Bronwyn dühkitörését csupán apró kellemetlenségnek tartja. Felállt, és az asztalhoz lépett. Kiválasztott egy metszett kristálypoharat, kis bort töltött, és a feleségének nyújtotta.

- Itt van – mondta szelíden. – Idd ki, és nyugodj meg.

Bronwyn egy alig látható mozdulattal kiütötte férje kezéből a poharat. A metszett kristály átrepült a szobán, majd éles csörömpöléssel apró darabokra tört.

- Mondtam már: ne közelíts felém! – ismételte meg.

- Tudom, hogy ideges vagy – felelte Stephen nyugodtan. – Minden lány aggódik, amikor először van férfival.

- Még hogy első alkalom! – csattant fel Bronwyn. – Tán azt hiszed, te vagy az első férfi az életemben? A fél klánommal lefeküdtem már: csupán képtelen vagyok elviselni, hogy egy mocskos angol hozzám érjen. Ennyi az egész.

Stephen halkan felnevetett.

- Mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz. Nem reszketnél úgy, mint a nyárfalevél, ha már azelőtt is lett volna dolgod férfival. Kérlek, nyugodj meg. Ezzel csak nehezíted a dolgot. És nézd a másik oldalát: mi mást tehetnél?

Bronwyn gyűlölte a férfi rendíthetetlen önbizalmát. Olyan tehetetlennek érezte magát vele szemben. Megrémítette nyugalma, az, hogy uralta a helyzetet. Úgy érezte, semmi esélye vele szemben. Bármit tesz, azzal csak a másik malmára hajtja a vizet. Stephenből még így meztelenül is valami elsöprő erő áradt. A lány visszamosolygott rá, mert tudta, mivel törölje le azt a szemtelen vigyort az arcáról.

- Rab! – csattant fel a hangja. – Fogd meg!

A hatalmas kutya csupán egy pillanatig tétovázott. Aztán talpra szökkent, és Stephen torkának ugrott.

A férfi még a kutyánál is gyorsabban reagált. Kicsit félrelépett, kikerülve a levegőben úszó állatot, majd öklével Rab hatalmas, négyszögletes koponyájára csapott. A kutya lendülete megtört. Irányt váltott: a falra repült, majd a padlóra zuhant.

- Rab! – sikította Bronwyn. Hirtelen elengedte a takarót, és az állathoz szaladt. A kutya megkísérelt talpra állni, de erősen szédelgett.

- Bántottad! – kiáltotta a fölöttük álló Stephenre nézve.

A férfi csak futó pillantást vetett a kutyára. Látta, hogy nem sérült meg. Azután a lányra siklott a szeme. Tátott szájal bámulta bársonyos, elefántcsont bőrét, rózsaszín mellbimbóját, kerek csípőjét.

- Ezért megöllek! – kiáltotta a lány haragtól villogó szemekkel.

Stephent túlontúl elbűvölte a szépsége. Nem vette észre, hogy Bronwyn felkapta az asztalon lévő, gyümölcsökkel megrakott tál mellett heverő kést. Nem látszott fegyvernek: a pengéje kicsi és életlen volt. Igazából nem is tudatosult benne, hogy Bronwyn rátámad. Az acél villanását csak egy pillanattal előbb észlelte, hogy a kés hegye a vállába mélyedt. Csak a sokéves harci rutinnak köszönhette, hogy idejében félrelépett, és csupán a bőrét tépte föl.

- A pokolba! – szisszent fel, és a sebre szorította kezét. Hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát. Ujjai közt patakzott a vér. Leült az ágyra, és szemügyre vette a sérülést.

- Tépj le egy darabot a lepedőből – mordult a lányra. – Majd én bekötöm.

Bronwyn csöndesen állt. Még mindig szorongatta a kést.

Stephen öklelő pillantást vetett rá.

- Kezdd már! – reccsent a lányra, azután szótlanul figyelte, ahogy Bronwyn letép egy hosszú csíkot a lepedőből, majd maga köré tekeri a maradékot.

A férfi egymaga látta el a sebet: egészséges karját és a fogát használta. Amikor végzett, a kutyához fordult.

- Gyere ide, Rab – mondta csöndesen. Az állat azonnal engedelmeskedett. Stephen gondosan megvizsgálta a fejét, de nem talált sérülést. Megsimogatta a kutyát, mire Rab a kezéhez dörgölte a pofáját.

- Jó fiú – dicsérte meg Stephen. – Most pedig menj oda, és feküdj le.

Az állat pontosan oda ment, ahova a férfi mutatott, és leheveredett.

- Gyere vissza az ágyba, Bronwyn – mondta ugyanazon a hangon, és a feleségére nézett.

A lány dacosan megrázta hollófekete sörényét.

- Én nem vagyok kutya, hogy ilyen gyorsan gazdát váltsak – jelentette ki. Látszott rajta, hogy mélyen bántja az állat árulása.

- A fészkes fenébe! – fakadt ki Stephen elveszítve az önuralmát. Felpattant az ágyról, egyetlen hosszú lépéssel átszelte a szobát, megragadta a lány csuklóját, letépte róla a lepedőt, és a padlóra hajította. – El foglak verni, ha nem engedelmeskedsz.

Amikor a lány nem mozdult, felkapta, és az ágyhoz vitte. A térdére fektette a rúgkapáló Bronwynt, és néhány kemény ütést mért a lány kerek, feszes hátsójára. Mikor a lány mindkét feneke lángvörös lett, abbahagyta, és az ágy másik végébe dobta. Egyáltalán nem hatotta meg Bronwyn könnyben úszó, fájdalmas tekintete. Mellé heveredett, karját a lány csípőjére tette, és átvetette combján a combját. Ahogy mozdulatlanul feküdtek egymás mellett, és teste felesége bársonyos bőréhez simult, feltámadt benne a vágy.

Kat Martin: Louisianai szenvedély

Amikor Alex a lépcső felé nézett, Nicki ereiben szinte megfagyott a vér. Sohasem látta még ennyire félelmetesnek. Szája csak csíknyi volt, és a nyakán kidagadtak az erek. Nickire nézett, és a tekintete lángokat szórt. A lány felsikoltott, és visszaszaladt a szobába.

Alex lenyomta a kilincset, de bosszúságára az ajtót zárva találta. Elővette zsebéből a kulcsot, és a zárba illesztette. Belépett a szobába. Nicki pisztolyt szegezve állt vele szemben.

- Nem akarlak bántani, Alex. Nagyon hálás vagyok, hogy megmentettél, de nem megyek vissza veled!

Alex sohasem látta még ennyire elszántnak. A haja, mint a tűzcsóva, a szeme pedig szikrákat szórt.

- Tedd azt le! – parancsolta Alex, és közelebb ment.

- Nem megyek vissza!

- Nincs hová menned.

- Majd találok.

Még egy lépés, és egy hirtelen mozdulattal Alex kikapta a lány kezéből a pisztolyt. Csakhogy a hirtelen mozdulattól a fegyver elsült. Hatalmasat dörrent, és lyukat ütött a faragott mennyezetbe. Nicki rémülten ugrott hátra, Alex a még füstölgő fegyvert tanulmányozta. Arra számított, hogy a lány az ő pisztolyát tartja a kezében, csakhogy ez nem az övé volt.

- Honnan vetted ezt? – kérdezte, és közben tekintetét a lányra szegezte.

Nicki elvörösödött. – Hát, én…

- Várom a választ.

- Én… én… - megnyalta a száját.

- Mindketten tudjuk, hogy nem tudsz hazudni – mondta Alex, és türelme fogytán volt.

Nicki kihúzta magát, felszegte állát, és a férfi szemébe nézett. – Mivel a te pisztolyodból kilőttem a golyót és szükségem volt egy másikra, ezért elvettem annak az embernek a fegyverét, akire rálőttem.

- Akire rálőttél? – Alex nem hitt a fülének.

- Igen. Ki akart rabolni. De nekem szükségem volt minden centre, így rálőttem. Önvédelemből, természetesen. Meg akart támadni.

- Sacrebleu! Elég volt! – Két hatalmas lépéssel mellette termett, és felkapta a lányt. Ügyet sem vetve kapálózására és könyörgésére, az ágyhoz cipelte, és leült vele az ágy szélére. Nicole érezte, hogy a férfi térdén fekszik.

- Engedj el! – visította, és elkövetett mindent, hogy kiszabadítsa magát.

- Már előbb is meg kellett volna tennem. Most már tényleg betelt a pohár. – Felhúzta a lány szakadt hálóingét, és egy darabig csak nézte Nicki fehér, gömbölyű fenekét.

- Alexandre, hagyd abba! Ne merészeld!

De Alex merészelte. Nicki minden erőfeszítése hiábavalónak bizonyult, hogy megakadályozza a fenekelést.

- A pokolba veled! – szitkozódott Nicki.

- Elszöktél tőlem, amikor pedig gondodat akartam viselni. – Alex tovább ütötte a fenekét. – Állandóan veszélybe sodrod magad. Ebből elég volt!

- Nem leszek a kurvád!

Még egy ütés, és Alex talpra állította. Nicki arcát a harag könnyei áztatták, de egyenesen nézett a férfi szemébe.

- Lásd be! Azt akarom, hogy most, itt lásd be! Te csak egy megvásárolt cseléd vagy. Az én cselédem. És oda mész, ahova én mondom! Azt teszed, amit én parancsolok! – Keze erősen szorította a lány karját. – Mostantól kezdve engedelmeskedni fogsz az akaratomnak. Érthető voltam?

Nicki összeszorította a száját.

- Alex megrázta őt. – Érthető voltam?

- Érthető, kegyelmes úr – sziszegte a fogai között. – De előre figyelmeztetlek: a testemet birtokolhatod, a lelkemet azonban nem.

Alex dühösen felkapta, és az ágyra dobta. Nem törődve Nicki gyilkos pillantásával az ajtóhoz ment, és úgy kivágta, hogy az ablakok is megremegtek.

Aljas! – szitkozódott magában Nicki. – Lehetetlen, aljas csirkefogó.

Megtapogatta sajgó fenekét. Bár nagyon fájt, de az ütések közel sem voltak olyan erősek, mint amilyeneket várt.

Kat Martin: Forró hullámok

Ezt a regényrészletet egy kicsit aggódva adom közre, mivel ismerek egy olyan kislányt, aki nagyon kedveli a férfiakat bokán rugdosni. Félek, hogy ha ezt elolvassa, akkor kedvet kap arra, hogy boka helyett az ember sípcsontját célozza meg (karmolásról és harapdálásról már nem is beszélve). Persze a következmények sem kerülhetik el a figyelmét, de azt tapasztaltam, hogy a kislányok nem nagyon szoktak előre gondolni, és csak akkor változik a véleményük, amikor a térdünkön fekszenek, és már eléggé sajog a popsijuk.

---

Morgan elmosolyodott, de ez a mosoly nem érte el kemény, zöld szemét. – Ha ilyen nagyon el akar menni – körbemutatott a hajón – legyen a vendégem.

Morgan hagyta, hogy elmenjen mellette. Lassanként felmásztak a létrán. Elöl a fiatal hadnagy, mögötte Silver, aki még mindig rendületlenül tartotta a férfi álla alá a fegyvert.

Alig érte el az utolsó létrafokot, amikor Morgan csizmás lába előrelendült, és kirúgta a nő lábát, mire Silver a padlóra zuhant. A pisztoly fülsiketítően elsült, és Morgan egy pillanat alatt rávetette magát a nőre. Talpra rántotta, majd a kabinja felé ráncigálta. Silver ökölbe szorította a kezét, és felé ütött. Morgan kivédte az ütést, de meglepetésében és dühében elsötétült az arca.

„Nem!” – kiáltotta magában Silver. Újra a férfi felé ütött, ezúttal az állkapcsát célozta meg, de Trask elkapta a csuklóját, és hátrafeszítette. – Engedjen el! – sikoltotta, mert hirtelen elvesztette önuralmát. – Mit számít az magának, ha elmegyek? Mit számít?

Morgan bevonszolta a kabinjába, becsapta az ajtót, és az ágyra penderítette a nőt, aki elterült a széles fekhelyen. A szobából már elszállt a füst, így Silver jól láthatta az őrnagy élénkzöld szemében a dühöt, de ez nem csökkentette az övét.

- Nem tartozik magára! – tombolta. – Miért nem enged el?

- Téved, Silver. Igenis rám tartozik. Attól a pillanattól fogva, amikor az embereimet megfenyegette.

Silver megragadott egy bőrkötésű könyvet a polcról, és a férfihoz vágta. Morgan félrehajolt, mire a könyv a falhoz csapódott. – Nem vagyok a foglya. Felnőtt nő vagyok. Csak azt akarom, hogy békén hagyjanak!

- Felnőtt nő? – gúnyolódott Morgan, mire a nő még egy könyvet vágott hozzá. Ez a tükröt találta el, ami leesett a földre, és ezer darabra tört. – Egy nő nem viselkedik úgy, mint maga. Egy nő nem őrjöng, és nem tesz tönkre dolgokat. Egy nő nem káromkodik, nem harcol, és nem próbál úgy viselkedni, mint egy férfi. – Morgan odalépett hozzá, mire Silver az éjjeliszekrényhez húzódott, felvett egy porcelán vizeskancsót, és Morgan fejéhez vágta. Az üvegcsörömpölést elnyomta dühös kiabálásukat.

- Haza fog menni, Silver. Azok után, amilyen gondokat okozott nekem, nincs az a pénz, ami rávenne, hogy ne vigyem vissza. Csak abban reménykedem, hogy William hallgat a tanácsomra, és kezelésbe veszi, mert nagyon nagy szüksége van rá.

Apja említésére Silver önkontrolljának utolsó szikrája is kihunyt. – Nem megyek vissza oda! Sem maga, sem más nem kényszeríthet rá! – Nekiment Morgannak, körmeivel végigszántotta az arcát, hogy vérzett, majd öklével a mellkasát kezdte ütögetni. Morgan megpróbálta lefogni csapkodó kezét, de Silver az egyiket kiszabadította, és pofon vágta a férfit.

- Az ördögbe! – Morgan hitetlenkedve nézett rá. – Miféle nő maga?

Válaszképpen Silver sípcsonton rúgta, és megint megpróbált kiszabadulni. Haja kibomlott és vadul repkedett a vállán. Morgan belefűzte az ujjait, és hátrarántotta a fejét. Amikor a nő sikoltozni és káromkodni kezdett, a férfi az ágyhoz húzta.

- Maga kis ördögfajzat – sziszegte összeszorított foggal, és a térdére fektette a nőt. – Akkor is meg fog tanulni viselkedni, ha ez lesz az utolsó dolog, amit életében tesz. – Ezzel elkezdte elfenekelni. Tenyere égette Silver bőrét a szűk, vitorlavászon nadrágon keresztül. Silver dühében ordított, és olyan mérges volt, hogy szinte alig érezte az ütéseket.

Újra és újra lesújtott Morgan keze. A hangot elfedték Silver durva fogadkozásai. Amikor Morgan úgy gondolta, hogy már elég volt, a nő a combjába harapott. Az őrnagy széleset káromkodott, és újabb fájdalmas ütést mért a fenekére.

- Én tovább bírom, mint maga – figyelmeztette a nőt, de igazából csodálkozni kezdett. Mintha válaszolt volna a kimondatlan kérdésre, Silver ismét harcolni, csapkodni és ütögetni kezdte a férfit, amíg Morgan ki nem vetette az öléből, és testével az ágyhoz nem szegezte.

- Hagyja abba, Silver! – mondta olyan kemény hangon, hogy a nő abbahagyta a küzdelmet. – Nem bántam meg, hogy megvertem. Senki nem érdemelte meg jobba, mint maga, de úgy látszik, eltökélte, hogy rávesz arra, hogy újra megüssem, amit pedig nem fogok megtenni.

Johanna Lindsey: A szerelem hatalma

Régi viszálykodások, összetűzések szítják az angol Maloryk és az amerikai Andersonok közötti ellenségeskedést, amely az évek múlásával sem csitul, hiába választja el őket egymástól egy egész óceán. Az óvilági gőgös főrendek lenézik a rang nélkül való jenkiket, míg az Anderson család férfijai legszívesebben rárontanának a fennhéjázó, rátarti lordokra. Ez meg is esik olykor, hiszen Warren Anderson hajóskapitány egyszer kis híján felakasztatja James Maloryt, akinek minden bűne között az a legnagyobb, hogy elcsábította, majd feleségül vette és magával vitte az Andersonok legféltettebb kincsét. A gyűlölködők indulatait az sem fékezi meg igazán, hogy a két család tiltakozása ellenére megkötött házasságból idővel gyermek születik. Az pedig csak tovább rontja a megbékélés esélyeit, hogy a tizennyolc éves, fékezhetetlen és merész Amy Malory első látásra beleszeret a kisbaba világra jövetelére Angliába érkezett Anderson fivérek egyikébe, a rettenthetetlen Warrenbe. Egy régi csalódás megkérgesítette a férfi szívét, és eddig nem akadt asszony, aki meglágyította volna. De Amy vakmerő, csábító felkínálkozása, odaadó vágyakozása fokozatosan gyengíti ellenállását, és lassan ébresztgeti elfojtott érzelmeit, bár félő, hogy könnyen lángra lobbanhat a parázsló családi viszály. Nem is akarja megadni magát, ám amíg elszántan küzd a szerelem hatalma ellen, a múltból felbukkant esküdt ellenségek, a régi fogadások sötét árnyai, az izgalmak és kalandok már nemcsak őt fenyegetik, hanem a varázslatos angol lányt is, aki a világgal dacolva vállalja a veszélyt.

---

Amy zihálva lélegzett, mire leért a szalonba, mert futott lefelé a lépcsőn. Biztosra vette, hogy valaki ugratja, amíg a saját szemével nem látta a férfit. Tényleg ott volt… te jó isten megesküdött volna, hogy Steven egyetlen ujjal sem tudott hozzáérni előző nap.

Warran minden üdvözlés nélkül, céltudatosan a lány felé indult, akinek a szíve hevesen kezdett verni. Amikor odaért hozzá, becsukta az ajtót, megfogta Amy kezét, és a kanapé felé húzta. A lánynak semmi kifogása sem volt a dolog ellen… mindaddig, amíg a férfi le nem ült, és térdére nem fektette Amyt.

- Várj! – sikította a lány. – Mit csinálsz? Ne, figyelmeztetned kellett volna, Warren!

Az első ütésnek visszhangzott a csattanása a szobában.

- Ezt azért kaptad, mert szántszándékkal féltékennyé tettél – mondta neki a férfi.

- És mi van, ha nem volt szándékos? – nyöszörögte Amy.

- Akkor ezt azért, mert nem volt az. – Újabb ütés következett. – Meg kellett volna ezt tennem – még egy csattanás – már a hajón – újabb ütés -, amikor becsaptad Tajsit, hogy beengedjen a kabinomba.

Ezt nem kellett volna mondania, mert csodálatos emlékek elevenedtek meg benn annak az éjszakának a mennyei boldogságáról. Nem tudott többet ütni. Felsóhajtott, és megfordította a lányt.

- Hagyd abba ezt a cirkuszt – mondta a férfi mogorván. – Mindketten tudjuk, hogy nem okoztam fájdalmat.

A hang, amit Amy kiadott, hirtelen félbeszakadt. A lány ránézett.

- De okozhattál volna.

- Nem.

Az ajtó kinyílt. Mindketten a komornyik felé fordultak, és egyszerre kiáltották:

- Kifelé!

- De Amy kisasszony…

- Csak egy ványadt kis egér volt – mondta rezzenéstelen arccal. – Már eltűnt, de amint látja, azért nagyon megijedtem. – Felhúzta a lábát a kanapéra, hogy megmutassa, mennyire megriadt. – És csukja be az ajtót maga után.

A komornyik zavartan teljesítette az utasítást. Amy visszafordult Warrenhez, aki elgondolkozva nézte.

- Mindig ilyen ártatlan arccal szoktál hazudni?

- Ezen felesleges töprengened, mivel megesküdtem, hogy veled mindig őszinte leszek. Persze, nem is számítok arra, hogy hiszel nekem, amilyen bizalmatlan vagy. Csak azért jöttél, hogy kiporold a hátsómat?

- Nem…

Bertrice Small: A fúria

- A sors akarta, hogy az enyém légy, Belle! Egész életemben rád vártam! – Lágyan megcsókolta, aztán folytatta: - Nem leszek mindig gyengéd, drágaságom! Ha kihozol a sodromból, elnáspángollak. Emeltek már rád kezet, Belle?

- Nem, uram – felelte Belle hevesen kalimpáló szívvel.

- Nem szívesen tenném tönkre a bőröd – vigasztalta a férfi. Aztán felállt, s felsegítette a lányt. - Gyere! Megmutatom! Ne félj! Neked nem kell azokhoz a szerencsétlenekhez hasonlítanod, akiket engedetlenségükért felfüggesztünk a csarnokban. - Felhúzta Belle-t az ágyról, a falfülkében álló padra nyomta, és ez alkalommal arccal lefelé bilincselte hozzá.

- Uram, félek!

- Nem kell félned – nyugtatta Guy, s egy párnát tolt hasa alá, hogy a csípője megemelkedjen. – Még az egyházatok is engedélyezi, hogy leckéztetés gyanánt olykor-olykor megkóstoltassák a nővel az ostort. Ha most hatot suhintok a bőrszíjammal, megérted, mit jelent. Nem hinném, hogy egy ilyen intelligens lánynál, mint te, még egyszer alkalmaznom kéne. Jobb, ha most próbáljuk ki, mint ha feldühítesz, akár huszonnégy ütést is mérhetek rád!

Beszéd közben fel-alá járkált a fülke körül, de Belle nem láthatta, mivel foglalatoskodik. Végül odament, s megállt a lány fejénél. Kezében egy több hüvelyk széles bőrkorbácsot tartott, mely keskeny csíkokban végződött, s a csíkok végén jó néhány csomó.

- Ha úgy istenigazából magamra haragítanál, ezt a bőrkorbácsot használnám, de most csupán azt kívánom megmutatni, hogy módomban áll megbüntetni téged, ezért csak a mogyorófa pálcát ismered meg. Bátor lány vagy, nem szeretném hallani a sikoltozásod! Hat csapás az semmiség. Ha viszont a félelem legkisebb jelét is látom rajtad, minden sikoltásod után még egyet ütök rád! Értesz engem, Belle?

- Igen, uram – súgta a lány.

- Remek! – felelte Guy, s elhúzódott a lány mellől.

Belle érezte, hogy a férfi keze finoman végigsimít a fenekén.

- Olyan a hátsód, mint egy kívánatos, érett körte – jegyezte meg Guy, aztán lesújtott a pálcával a fehér bőrre. Isabelle lenyelte tiltakozását. A második és harmadik ütés keményebb volt, a negyediknél már sajgott a feneke.

- Csak így tovább! – dicsérte a férfi, s az ötödik suhintás gyengédebben csattant a kiszolgáltatott domborulaton. – És ez a hatodik. – Az utolsó ütés volt a legfájdalmasabb, hogy biztosan bevésődjön az agyába.

---

A könyv megvásárolható a Magyar Könyvklub oldalán.

Bertrice Small: A fúria

Bertrice Small regénye a XII. század világába repíti el az olvasót. Főurak, királyok vetélkednek angol és normann földekért, de az emberek életét ebben a középkori világban is az érzelmek és az érzékek uralják.

A szépséges, ámde fékezhetetlen temperamentumú Isabelle-hez, aki erős kézzel irányítja megörökölt birodalmát, egy szép napon beállít a rettenthetetlen lovag és kijelenti, hogy ő lesz a férje, ezt követeli az angol királyi érdek. Bevezeti szerelmesét az érzékek birodalmába, és boldogan élhetnének...

A regényben több fenekelés is történik, ezek közül az első részlet:

---

- Menj a szobádba, Belle! – utasította csendesen, hangja azonban vészjóslóan csengett.

Isabelle tiltakozásra nyitotta a száját, de férje ádáz pillantást vetett rá, hogy fékezze a nyelvét.

- Igenis, uram – válaszolta alázatosan.

- És ki se tedd a lábad, míg el nem döntöttem, mi legyen a büntetésed! – tette hozzá a lovag.

Belle megtartotta magának a fejében megfogalmazódott választ, s úgy tett, ahogy férje parancsolta.

Alig húzta ki a lábát a csarnokból, Hugh máris cimborájához fordult.

- Az én hibám! Elmondtam neki az igazat, mert látta, hogy Alette megváltozott az elmúlt néhány napban. Őszintén sajnálom, Rolf!

Rolf megrándította a vállát.

- De hát miért nem megy hozzád, fiam? – tudakolta az atya.

Rolf elmagyarázta.

- Ó! – szörnyülködött Bernard atya a fejét ingatva. – Igaz, a férj valóban élet-halál ura a házasságban, és Szent Pál is arra tanítja az asszonyokat, hogy mindenben engedelmeskedjenek uruknak, de mégis túl sok férfi él vissza Istentől kapott hatalmával. Nem lenne szabad így bánni a gyengédebb, gyengébb nemmel, sőt dicsőíteni, tisztelni kéne őket, amiért képesek új életet adni. Engedélyezem, Sir Rolf, hogy tovább udvarolj hölgyednek, de az nem torkollhat nemiségbe, míg Alette örök hűséget nem fogad neked! Most eredj, vigasztald meg, mert hogy összetört a szíve, afelől bizonyos vagyok! Ha gyengéden kiállsz Isten parancsolata mellett, idővel győzedelmeskedni fogsz, s asszonyod a tiéd lesz! Imádkozom értetek!

Rolf elsietett, az atya pedig Hugh-hoz fordult.

- Jó uram, a feleségednek kijár egy alapos dorgálás! Nem irigylem tőled! Mindenesetre mielőbb essél túl rajta!

Hugh komoran elvonult szobájukba, ahol Isabelle várakozott. Mikor behúzta maga mögött az ajtót, és látványosan kulcsra zárta, a lány dühösen rámeredt, bár szíve elszorult a félelemtől.

- Nos hát, Belle, mivel magyarázod az anyáddal és Sir Rolffal szemben tanúsított gyalázatos viselkedésed?

- Még az atya is megmondta, hogy igazam van! – védekezett a lány. – Anyám úgy viselkedett, mint egy szajha, az első jöttmentnek odadobta magát!

- Nagyon tévedsz! – vetett ellen Hugh. – Neked újdonság a szenvedély, ma Belle! Mondd, hogy tetszik?

- Egyszerűen csodás!

- No, anyádnak szintén újdonság! Szerinte is csodás, különben nem űzte volna Rolffal az utóbbi néhány héten! Rolf lankadatlanul azon volt, hogy leküzdje anyád érthető ellenérzéseit a házassággal szemben. Idővel sikerrel is jár, de neked semmi jogod nem volt, hogy ország-világ előtt szétkürtöld a kapcsolatukat! Hála Istennek, hogy a szolgálók nem voltak jelen! Rolf az intézőnk. Ezzel a húzással alááshattad volna a tekintélyét! Anyádat is megbántottad, Bernard atyát arra kényszeríttetted, hogy lelkük halhatatlanságára hivatkozva eltiltsa őket egymástól, pedig amúgy valószínűleg szemet hunyt volna a kapcsolatuk felett! Úgy viselkedtél, mint egy akaratos, makrancos gyerek, ma Belle, ezért férjedként kötelességem, hogy ráncba szedjelek! Úgy tűnik, nincs más választásom! Vedd le a köpönyeged!

- Tessék? – Isabelle nem hitt a fülének.

- Vedd le a köpönyeged! El kell, hogy náspángoljalak! Úgy viselkedtél, mint egy gyerek, ezért gyereknek kijáró büntetésben lesz részed! Elfenekellek!

- Csak nem mersz! – hűlt el a lány.

- Micsoda? Még ellenkezne mersz? – Hugh vészjóslóan felvonta szemöldökét.

- Nem te magad mondtad, hogy nem szoktál nőket ütlegelni? – visította Isabelle.

- Nincs más választásom, Belle! Most pedig tedd, amit mondtam! Azonnal!

Belle megkukult. A férje tényleg el fogja verni! Szíve összeszorult a félelemtől, kívülről azonban cseppet sem látszott idegesnek. Egyenesen férje szemébe nézett, levette köpönyegét, és szépen kisimítva maga mellé helyezte. Aztán kérdőn Hugh-ra pillantott, aki ekkorra már az ágyon ült.

- Gyere ide! – hívta Hugh Isabelle-t, s mikor a lány ott állt előtte, ráparancsolt: - Húzd fel a pendelyt, és hasalj a térdemre! – Tekintete roppant fenyegető volt.

- Meglásd, egy nap úgyis megöllek! – fenyegetőzött Isabelle.

- De nem ma! – felelte Hugh, és a térdére fektette a lányt. – Ezt, Belle, az anyádért kapod! – mondta, és keményen a fenekére suhintott. Belle sikított, bár jajveszékelése inkább a benne fortyogó dühnek, mint a komoly fájdalomnak volt betudható. – Ezt Rolfért kapod! – Hugh keze ismét lesújtott. Ezt pedig miattam! – Keze harmadszor is a lány fenekén csattant. Most pedig, te lehetetlen fúria, sikoltozz tovább! Azt akarom, hogy az egész ház azt higgye, hogy azt kapod, amit megérdemelsz!

Isabelle hallotta, hogy a férfi keze hatalmasat csattan valamin. Rémülten felsikoltott. Csak utána vette észre, hogy férje a feneke helyett az ágyat csapkodta. Megkönnyebbülten felzokogott, majd szétmázolta az arcán pergő könnyeket, és tovább sikoltozott, ahogy csak torkán kifért, hogy a csarnokban tartózkodók bizton fültanúi lehessenek megleckéztetésének.

- Na – mondta Hugh fennhangon -, remélem sikerült téged móresre tanítanom, egy életre okoltál belőle, és a jövőben több tiszteletet tanúsítasz mások iránt. Elvégre te vagy Langston vártornyának úrnője! – Megfordította a lányt, magához ölelte, s a fülébe súgta: - Most aztán tényleg komisz voltál, Isabelle!

- De te is! – szájalt a lány. – Miért nem engem ütöttél, uram? Megérdemeltem volna! – ismerte be.