Írta: A. B. W.
Szombat délután volt. A férj
ingujjban, de utcai ruhában olvasott egy szexmagazint a fotelban. Felesége a
kanapé szélén ült, egyenes derékkal. Egyszerű, sötét szoknya és mélyen kigombolt
iskolás fehér blúz volt rajta, utóbbi jócskán láttatni engedte telt, asszonyos
kebleit. A telefon dugója a földön hevert. Szombaton öt körül nem kedvelték a hívásokat.
A falióra elütötte az ötöt. A férj
leejtette az újságot a földre. Az asszony felállt. Most látszott, hogy széles
és kiugró, ahogy mondják, hintalóhoz illő tomporához képest milyen karcsú. Bár
néhány évvel elmúlt harminc, egykori sportolása megőrizte a hasfal izmainak
erejét. Szerencsés alkat volt, mellre és fenékre hízott. Férje ezt szerette
benne a legjobban, főként az utóbbit. Csak épp, mint ahogy a Biblia mondja,
akit az Úr szeret, azt bünteti. És szombat délután ötkor ennek jött el az
ideje.
– Pálcát – mondta a férj.
– Igenis – suttogta az asszony
lehajtott fejjel, és odament a ruhásszekrényhez. Kinyitotta. Az öltönyök mögött
egy lovaglópálca rejtőzött, végén kis bőrdarabbal, kényelmes fogantyúval. A
férfi felállt. Az asszony odament hozzá, és hűséges kutyatekintetét ráemelve,
kezébe adta a fenyítőeszközt.
– Lehúzni – mondta a férj, teljes
magasságában kiegyenesedve.
Lassan lengette fel-le a hajlékony
vesszőt. A feleség pontosan tudta, mit kell tennie. Hiszen minden szombat
délután lezajlott ez a jelenet. Felhúzta combján a szoknyát, alányúlt, és
lassan végiggörgette formás lábszárán a fehér bugyit. Szombatonként mindig
fehér bugyit kellett húznia, mint a kislányoknak. A bugyi alatt régimódi
harisnyatartó rejtőzött, égő piros színű, jó minőségű, füstszínű harisnyával.
Voltak közöttük kialakult
szokások, például a bugyit csak lassan volt szabad lehúzni az asszonynak, és nagyon
megbánta, amikor egyszer kiábrándító, leszakadt szem volt a harisnyáján.
– Fotel – mondta a férfi.
Ez azt jelentette, hogy ezen a
héten a fotel karfája vagy háttámlája tölti be a deres szerepét. Az utóbbi volt
a kényelmetlenebb, a bőr erősebben megfeszült az ég felé meredő görögdinnye-simaságú
és méretű félgömbökön. A férj most nem adott külön utasítást, melyik ponton
hajoljon rá a bőrgarnitúra darabjára, de az asszony a férfi pillantásából úgy
érezte, a szigorúbb változat felé hajlik. Ezért engedelmesen ráhajolt a
háttámlára, kezével előretámaszkodva, miután derekáig húzta fel a szoknyát.
Magas sarkú, finom szabású cipőjének hegyes orra épp hogy érintette a padlót.
A férfi mögé állt. Elmerengve
nézte a szétterpesztett, izmos, harisnyás lábakat, a piros harisnyakötő
csíkjával keretezett rózsás-fehér félgömböket, a köztük húzódó árnyas barázdát
és a popsilukának sötét mélyedését. A lábak közt hívogatóan burjánzott a dús
szőrzet bozótja. A férj közelebb lépett, jobbját a két láb közé helyezte, és
lassan simogatta, majd morzsolgatta a szeméremajkakat és a csikló érzékeny
pontját.
– Valljál – mondta az asszonynak,
akinek lélegzése kissé gyorsulni kezdett.
Az asszony csak néhány perc múlva
szólalt meg.
– Ezen s héten... nem takarítottam
mindig elég alaposan. A múlt vasárnapi ebéd nem volt az uram kedvére való.
Szerdán elfecsegtem az időt a kolléganőmmel, legalább húsz percet késtem...
– Mennyit érdemelsz?
– Húszat... Azt hiszem, húsz lenne
igazságos. Húsz a meztelen fenekemre. A pálcával.
– Fejletlen még az önkritika
iránti érzéked, drága – mondta a férj, hüvelyk- és mutatóujjával a kemény
csiklócskát morzsolgatva. – Tegyél még hozzá ötöt. És azután még egy kis
térdeplést. Most pedig kezdjük. És tisztességes hangon számold, hallod-e!?
Ezeknél a szavaknál már élesen
fütyölő hang törte meg a szoba csendjét, tompa csattanással folytatódva. Az
asszony felnyögött, elfojtott egy jajszót, és hangosan így szólt:
– Egy!
Az ütés a bal félgömböt találta.
Pontosan a közepén gyorsan sötétülő piros csík futott végig, középen
elvékonyodva, elveszve. Az asszony tudta, hogy ez mit jelent. Ha az első ütés
nem fut végig a fenék mindkét halmán, akkor a szokásos megoszlás: tíz a bal oldalon,
tíz a jobb oldalon, és az utolsó öt... az utolsó öt középre... ahol a legjobban
fáj...
– Kettő...őőőő!!!
A bal oldali csík szinte pontosan
folytatódott a jobb oldaliban. A férj kivárt kicsit, vészjóslóan suhogtatva a
pálcát.
– Számolásról volt szó, bogaram,
nem sakálüvöltésről. Szigorítanom kell a büntetést. Félórás térdepeltetésre
gondoltam. Válassz: még kétszer öt a dagadt valagadra, vagy félóra guggolás.
– Jaj, ne... legyen még kétszer
öt...
– Ez válasz?! Kétszer öt micsoda,
te ócska ribanc?
– Kétszer öt megérdemelt pálcaütés
a dagadt valagamra, Uram!
– Ez a beszéd! Nesze! Most már
csak harminckettő van hátra!
Az asszony szilárd hangon számolta
a hármat, a négyet, az ötöt. Ujjai a fotelba mélyedtek, mintegy
fogösszeszorítás helyett, cipője orra csiszolgatta a padlót. A hatodiknál becsúszott
egy jajszó a szám előtt.
A férj megállt.
– No mi az? Nem tetszik valami?
– Nem, nem! Nem mondtam semmit!
Csak ma nagyon szigorú vagy! Nagyon fáj a seggem! Félek, hogy be fogok pisilni!
– Ugyan miért kellene ettől félni?
Ha bepisilsz, legfeljebb felnyalod. Úgyis elég régen használtad a nyelvedet.
Legyen neked igazad, hogy ma valóban szigorúbb vagyok a szokásosnál? Egy kis
pótbüntetés? Pár pofon? Tenyeres a vonalzóval? Mi???
– Nem, nem! Várom a hetedik
megérdemelt pálcaütést a seggemre! Mostantól csak számolni fogok! Hangosan!
És számolt az asszony. Hangosan.
Csak a pálca percenként felhangzó sivítása volt hangosabb. Mert egy teljes
félóra is eltelt, mire a férj a harminchoz ért. Az égnek meredő vastag, izmos,
igazi érett asszonyiságot sugárzó testrészt ürün egymás mellé sorakozva
borították a piros, néhol kékeslilába hajló csíkok, messzebbről nézve egységes
bíborrá színezve a halvány rózsaszínű húst. A combok vibráltak...
– És most... a bugyit! Széles
terpesz!
Nem telt el sok idő, és a férj
parancsa teljesült. A bíbor félgömbök eltávolodtak egymástól. A köztük levő sáv
lett most a világosabb. Az asszony halkan megszólalt.
– Édes Uram... nagyon kérlek...
legyél egy kicsit irgalmas most... Ne üssél olyan nagyot oda... Mindent meg
fogok tenni, amit szeretsz, a nyelvemmel is, tudod... tövig nyomom hátul,
amikor utána vagy... szerelmeskedés közben sokáig mondom majd, milyen utolsó
kurva vagyok, és hogyan kéne kínozni minden porcikámat... mindent elmesélek
magamról, hogyan kerül a kezem a lábam közé, és milyen büntetést érdemlek
érte... meg is csinálom előtted... csak ne... ÁÁÁÁ!
A lecsapó bot telibe találta az
érzékeny anust...
– Har...minc...egy...
– Mit képzelsz, te mocsok!
Alkudozol? Mindent megcsinálsz, amit mondok, és nem azért, mert kisebbet ütök!
Hanem azért, mert MONDOM! MERT EZ A PARANCS! Nesze! Megértettél?
– Harminckettő...
Az asszony már csak egyre ügyelt.
Hogy kibírja a végleges megszégyenülés nélkül. Mert az volt a legszörnyűbb,
amikor maga alá pisilt, felnőtt, érett, telt csípőjű nő létére. Mint kislánykorában.
Meg egy kicsit később is. Amikor anyja szánkáztatta fenekén a vesszőt, és mostohaapja
a nadrágszíjat. A mostohaapja, aki elvette a szüzességét, és akit olyan odaadással
imádott, mint a férjét. Harminchárom... Harmincnégy... Szünet... És végül a harmincötödik...
Sikerült. Nem pisilt be. Nem tévesztette el a számolást, ami szörnyű volt, mert
olyankor elölről kezdődött az egész büntetéssor.
– Letérdelni!
Remegő lábbal mászott le a
fotelról. A térdeplés már megváltás volt. Parázsként égő fenekén alig érezte a
rúgást.
– A sarokba!
Az asszony egy pillantást vetett
az órára. Háromnegyed hat volt.
– A kezed! Hülye tehén!
Istenem, hogy felejthette el?
Verés utáni térdeplésnél a két kéznek hátul a helye, összefonva, és egyben
magasba emelve a szoknyát, a kislányos szabású szoknyát, amely oly szemérmetlenné
tette a "kurvás" harisnyatartót, harisnyát és elegáns cipőt. Az
asszony, térden csúszva elérte a sarkot, és a falnak suttogta el a kötelező
szavakat:
– Köszönöm szépen a megérdemelt
büntetést... És ígérem, hogy jó kislány leszek...
S míg lassan telt a kiszabott
félóra, arra gondolt: milyen jó, hogy van ura, aki kedvét leli benne, és nincs
nagyobb boldogság, mint az önállóságot teljesen feladva tartozni valakihez.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése