Bűn és bűnhődés 1.

Szerző: Mína

Csak ülök, és döbbenten hallgatom, amit a velem szemben, az íróasztal mögött terpeszkedő férfi mond. Egyszerűen nem értem.

– De értse már meg, én nem loptam el semmit! – csapok dühömben az asztalra.

– Akkor mivel magyarázza ezt? – mutat egy üveg drága parfümre a fickó. – Az egyik eladónk szólt, hogy úgy látta, Ön valamit beletett a táskájába. Mikor kipakoltattam valóban benne volt egy üveg a legdrágább illatszerünkből. Ez azért elég egyértelmű, nem gondolja?

A legszörnyűbb az egészben, hogy igaza van, tényleg elég nyilvánvaló. De én akkor sem loptam el semmit! Hacsak nem vagyok alvajáró, vagyis inkább alvalopó. Esetleg emlékezet kiesésem van.

– Soha az életben nem fújnék magamra ilyet, én a sötét, mély illatokat szeretem!

– Vitatkozhatunk ítéletnapig, a lényegen nem változtat. Az Ön táskájában az üzletünkből származó, kifizetetlen árut találtunk. A legjobb lesz, ha hívom a rendőrséget!

Kavarognak a fejemben a gondolatok. Még csak az hiányzik, rendőrség! Éppen most, amikor úgy néz ki, szép zsíros állásra van lehetőségem. Ráadásul olyanra, amire mindig is vágytam. De már a telefonban is hangsúlyozták, hogy makulátlan előélettel vesznek csak fel.

– Én nem loptam el semmit, de nem hiányzik nekem a rendőrség. Találjunk valami megoldást. Kifizetem, és azzal elrendeztük az ügyet, rendben? – mondom, bár közben szívom a fogam a parfüm árára gondolva.

– Ne haragudjon kisasszony, de nincs rendben – hangzik a válasz. – Most kifizeti, azután, ha kedve szottyan, majd megint elemel valamit, mert azt gondolja, ha elcsípjük, legfeljebb majd megint kipengeti érte a pénzt.

– De én nem…

– Hagyjuk ezt kérem! – szakít félbe az ipse. – Ajánlok valamit magának. Ha elfogadja, rendben, ha nem hívom a rendőrséget. Csak egy igent, vagy nemet akarok hallani. Ha bármi mást kiejt a száján már telefonálok is. Megértette? – és én magamban fortyogva biccentek. – Kap ötvenet a derékszíjammal a meztelen popsijára. Utána majd kétszer is meggondolja, mielőtt bármit ellopna!

Majdnem felkiáltok dühömben, de időben beleharapok az ajkamba. A szemét! Mit csináljak? Akárhogy is pillanatnyilag nem látok kiutat, cserben hagy az a furmányos agyam. Nincs más hátra:

– Igen! – sziszegem, miközben minél több megvetést próbálok sűríteni a pillantásomba. Láthatóan ez nem érdekli a férfit, elégedetten emelkedik fel. Az íróasztal alól elővesz egy fazsámolyt, és az iroda közepére helyezi.

– Meztelenítse le a fenekét. Utána pedig hajoljon előre, és tenyereljen rá a zsámolyra. Ajánlom, hogy álljon terpeszbe, akkor majd nem feszülnek annyira az izmok a lábában.

Abból ugyan nem eszel, gondolom, miközben lecsúsztatom magamról a farmert. Én zárt lábbal, egyenes térddel leteszem a lábujjaim elé a tenyerem a földre, és meg is tartom egy darabig ezt a pózt. Nem fogok neked a szükségesnél több belátást biztosítani, arra mérget vehetsz. Könnyedén veszem fel a kért helyzetet. Meztelen popsimat magasba emelem. Tudom, hogy ez most nagyon rosszul fog esni. Kaptam én már szíjjal jóval többet 50-nél, de sosem ilyen körülmények között. Érdemtelenül. A lelkem jobban fog sajogni a végén, mint a fenekem, és nem lesz az a kellemes kielégült érzés, ami mindig elönt, egy-egy fenekelés után.

Nincs sok időn ezen tépelődni, mert a férfi máris lecsap a kettéhajtott övvel. Egy pillanatra bennem reked a levegő, de nem adok ki hangot magamból, még fel sem nyögök. Dacosan hallgatok. Nem kell látnom ahhoz, hogy tudjam, a szíj széles vörös csíkokat húz megfeszülő popsimra. Önkéntelenül megfeszítem fenekemet, mikor az ütés végigperzseli.

Egy darabig csak a csattogás hallatszik a szobában, de tudom, hogy már nem sokáig. Borzasztó, a pasas nem tart semmilyen ritmust. Képtelenség felkészülni a következő ütésre. Van, amikor még el sem múlik az előző csapás égető fájdalma, és már is jön a következő. Máskor az izzás forró lüktetéssé csillapul, s csak azután szítja fel újra a tüzet az öv csókra. Most háromszor egymás után ugyanoda kapok. Kicsivel a fenekem alá, a combom felső részére. A harmadiknál már hangosan felnyögök. A negyedik is oda megy, és én felkiáltok.

A férfi csak erre várhatott, mert innentől kezdve szabályos ütemben fenekel. A szemét! Az egész popsim lángol, tűzgömb. Térdem reszket, popsim táncot jár. Egyre nehezebben tudom magam ellazítani a következő csapás előtt, de ez nem zavarja kínzómat. Ugyanolyan időközönként sújt le.

Egyre jobban ficánkolok. Nagyon szeretném megdörzsölni forró hátsómat, de helyette egyre jobban szorítom a zsámoly szélét. Kezem elfehéredik, onnan is a popsimba költözik minden szín. Már lángoló vörös lehet, érzem az áradó hőséget. Egyre hangosabban kiabálok, fel-felsikítok. Vajon kihallatszik? Tudják az itt dolgozók mi szokott folyni ebben az irodában? Az ő fenekük is járt már kínkeringőt?

– Ahhh! – sikoltok fel, mikor a szíj olyan helyet ér, amit már alaposan felszántott. Biztos, hogy nem úszom meg kék foltok nélkül. A férfi nem áll át a másik oldalamra, hogy popsim másik félgömbje is megismerkedhessen a szíj végével. Ez a kiváltság csak a bal felet illeti. Eddig lehajtottam a fejem, de már azt sem bírom. Minden ütésnél felkapom, hosszú barna hajam a hátamra omlik. Be-behajlítom a térdem, már nagyon remegek. Tényleg erősebben csapkodja reszkető popsimat, vagy érzékeny, kigyúlt bőröm miatt érzem úgy?

– Elég már! – sikoltok fel, és minden eddiginél jobban megrándulok. Szinte átesem a zsámolyon.

– Már csak három – mondja a fickó. – Szeretném, ha kinyomná a fenekét. Úgy! Egy! – kiált, s én majdnem lenyelem a nyelvem fájdalmamban. Rekedt nyögés tör ki belőlem.

– Kettő! – úgy érzem, kettéhasít a szíj, erősen a kezemre kell támaszkodnom, mert a lábam már alig tart meg.

– Három! – jön az utolsó, minden eddiginél erősebbnek érzett ütés. Összeroskadok, hasam a zsámolyon. Pár pillanatig úgy heverek, hogy izzó vörös popsim szinte még mindig felkínálja magát a szíjnak. Majd lassan feltápászkodom. Felhúzom piros bugyimat, melynek színe sápadtnak tűnik karmazsin vörösre páholt popsim mellett. A farmert sziszegve rángatom magamra. Nem fogadom el a felkínált ülőhelyet, a szék mellett ácsorogva várok.

– Nos, remélem megfelelő lecke volt, s többé nem fog lopni – vigyorog szemtelenül a férfi.

– Értse már meg, én nem loptam – már szinte üvöltök mérgemben.

– Megkapta a büntetését, most már nyugodtan bevallhatja.

– Nincs mit bevallanom – sziszegem.

– Kezdem elveszíteni a türelmem – lép egészen közel hozzám a pasas. – Nézzük meg a biztonsági kamerák felvételét?

Csak hápogni tudok. Kamerák, hát persze! Miért nem jutott eszembe?!

–Nézzük! – kiáltok, és nemsokára már magamat nézem a monitoron.

Természetesen hozzá sem nyúlok az állítólag ellopott parfümhöz. Hallom, ahogy mögöttem felhördül a férfi. Az egyik eladó mögém oson, majd óvatosan becsúsztat egy üveg illatszert nyitva hagyott táskámba. Ismerem a nőt. Dorka. Az a fix ideája, hogy miattam szakított vele a barátja, pedig tényleg sosem volt semmi közöttünk. Újra az irodában vagyunk. Én állok, a zavarban lévő férfi ül. Egy darabig, majd feláll, és elém áll.

– Bocsánatát kell kérnem. Szörnyű félreértés történt – már a nyelvemen van, hova tegye a bocsánatkérését, de ő tovább beszél, és igen érdekes dolgot mond.

– Természetesen kárpótlásban fogom részesíteni. Már tudom is hogyan – villan fel gonoszul szeme, majd lenyom egy gombot, s beleszól a mikrofonba:

– Kérem, küldje be Dorkát az illatszer részlegről. Köszönöm!

Én már mosolygok. Ez érdekesnek ígérkezik.