Egy mellékajtón át léptünk a palotába, és számtalan sötét
átjárón és ugyancsak sötét és szűk lépcsőházon keresztül pazar fogadószobába
jutottunk. A keresztre feszítés stációit ábrázoló függönyökkel és káprázatos
szőnyegekkel teli szoba világos volt és szellős, hiszen a délutáni napsugár
szabadon áramlott be a számtalan, magasan elhelyezett ablaknyíláson keresztül,
amelyeken nem láthattunk ki.
– Kis türelmet kérek, Felség! – mondta a pap, és
visszavonult.
Senki más nem tartózkodott a helységben, így Johanna meg én
legalább lélegzethez jutottunk.
– Felség! – mondtam. – Félek.
– Nem kell félned! – nyugtatott meg Johanna, s nagyobb
tudásról lett tanúbizonyságot az emberi természetről, mint amennyivel jómagam
rendelkeztem. – Ha Klement el akarna ítélni bennünket, megtette volna az udvar
nyilvánossága előtt, hogy nagyságát bizonyítsa. Bármit is akar, fejet kell
hajtanunk kívánsága előtt, s ne feledd, hogy bár Pápa, mégiscsak férfi, s
gyanítom, ez roppantul zavarja őt.
Szavai engem ejtettek zavarba, miután istenkáromlásnak
tartottam, de mielőtt még véleményt nyilváníthattam volna, a terem hátsó
oldalán megnyílt egy kisajtó, és egy másik pap kíséretében belépett Klement. A
szürke eminenciást már ismertük. Pierre-nek hívták, és a Pápa magántitkára és
bizalmasa volt.
Johanna a Pápa megjelenésére letérdelt, s én követtem példáját.
– Emelkedj fel, Johanna királynő – szólt Klement –, s
engedd meg szolgálódnak is, hogy így tegyen!
Mindketten a Szentatya előtt álltunk, miközben ő egy faragott
székben elterpeszkedett, Pierre atya pedig a szék háta mögött foglalt helyet.
– Milyen lenyűgöző látványt nyújtotok ti ketten – jegyezte
meg Klement. – Egyik sötét, a másik világos. Gyönyörűek vagytok, és halálosak.
Két térdem olyan erősen koccant össze, hogy nem lehettek
kétségeim a kék-zöld foltokat illetően. Hogy Johanna elszenvedett-e hasonló
balesetet nem tudom, mert hangja némi nagyon halvány reszketéstől eltekintve
erőteljesnek bizonyult.
– Hamis esküvel vádolsz, Szentatyám?
– Mi egy hamis eskü a gyilkossághoz képest? – kérdezte
Klement. – Ha el akarod nyerni Isten bocsánatát, be kell vallanod összes
bűnödet!
Johanna néhány másodpercig a Pápát nézte, miközben én már a
hóhér késének döfését éreztem a mellemben.
– Isten minden bűnt megbocsát? – kérdezte végül.
– Az Ő megbocsátása határtalan, gyermekem – felelte Klement.
– Ahol igazi megbánás mutatkozik.
– Akkor talán könyöröghetek bocsánatáért, mivel asszonyként
és királynőként viselkedtem, amikor megtettem a szükséges lépéseket,
megszabadítsam magamat egy bolond gazembertől, aki kiszipolyozta a testemet, és
ugyanezt tette volna a királyságommal is.
Levegő után kapkodtam, Klement pedig vészjóslóan hajtotta le a
fejét.
– Bolond gazember. Valóban az. Bevallod a hamis esküt is?
– A népem érdekében bármilyen bűntényt elkövetnék,
Szentatyám. És a népem érdekének azt tekintem, ha nem egy trónbitorló, hanem én
uralkodom fölötte.
– Bevallod a házasságtörést is?
– Amikor egy házasságban nincs szerelem, Szentatyám, egy
gazdag lélekkel és érzelmekkel megáldott asszonynak ott kell vigaszt keresnie,
ahol megtalálja.
Klement néhány másodpercig tanulmányozta Johannát, majd
bólintott.
– Nem vagyok biztos benne, hogy a mostani védekezésed nem
sikerült-e jobban a ma délutáni könnyáztatta előadásodnál. A szolgálód
ugyancsak vétkes ezekben a bűnökben?
Esedező pillantást vetettem a királynőre, ő azonban nem hagyott
cserben.
– Richilde teljesen ártatlan. Semmit sem tudott néhai
férjem halálának körülményeiről, Szentatyám.
– A többi bűntett alól azonban nem tudod feloldozni őt.
Johanna lehajtotta a fejét.
– Rabszolga volt, Szentatyám, s mint ilyen, sokkal több
bűnt követtettek el vele, mint amennyit ő maga vétkezett volna.
– Jó prókátor lenne Felségedből. S most mit csináljak ezzel
a förtelmes vallomással? Isten a tudója, hogy talán valóban néped és jómagad
legjobb érdekeit szem előtt tartva cselekedtél, amint említetted. Tudom, hogy ő
könyörületességet fog tanúsítani irányodban, de házasságtörés, esküszegés és
gyilkosság mégsem követhető el penitencia nélkül.
– Megmondtam, hogy bármilyen penitenciának alávetem magam,
amit őszentsége óhajt – mondta Johanna közömbös hangon.
Klement szeme keskenyre szűkült.
– Bármilyen penitenciát, Felség?
Johanna felsóhajtott.
– Kivéve a királyságom elveszítését.
Klement Johannára mosolygott.
– Akkor nyugtasd meg magad, hogy megkapod a bocsánatot. A
penitenciának számtalan formája létezik. A legegyszerűbb, hogy imádkozik az
ember az Úrhoz, vagy a te esetedben a Szűzanyához. Sokkal komolyabb, amikor
fizikai fájdalom elszenvedésével és megaláztatással vezekel az ember elkövetett
bűnéért. S még ott van a felemelő penitencia, amikor valaki a gazdagságából
ajánl fel egy részt az Anyaszentegyház számára. Ilyen súlyos bűntényben, mint a
tied, mindhárom vezeklés szükségessé válik.
Le nem vette szemét a királynőről miközben beszélt, s arca vörös
lett az izgalomtól. Én még mindig túlságosan meg voltam félemlítve ahhoz, hogy
lefordíthassam magamnak szavai valós értelmét, Johanna azonban, bár ifjabb volt
nálam, sokkal előbbre tartott a világ dolgaiban.
– Megértettem, Szentatyám – mondta még mindig igen halkan.
– Akkor az első penitenciád az lesz, hogy életed végéig
minden este tízszer imádkozol a Szűzanyához.
– Megteszem Szentatyám.
Klement első ízben nézett egyenesen énrám.
– S a szolgálód ugyancsak élete végéig gyakorolja ezt a
penitenciát.
– Úgy lesz, Szentatyám – ígérte meg Johanna a nevemben.
– A második penitencia, hogy véred serkenéséig
ütlegeljenek, hogy saját véreddel vezekelj bűneidért.
Én már a puszta ötlettől is csaknem elájultam, de Johanna csupán
lehajtotta a fejét, s ezúttal egy szót sem szólt.
– E penitenciát itt és most végezzük el – mondta Klement. –
Négyünk közt marad.
Johanna elfordult tőle, és rám nézett.
– Segíts, Richilde! – mondta.
Gyötrő gondolatokkal siettem hozzá. Ahogyan Johanna megjósolta,
valahol a Pápa is férfi, és nem tudott ellenállni egy asszony szépségének.
S még hány ilyen férfi lesz az életében?
Ujjaim reszkettek az idegességtől, miközben asszonyom ruháját
lazítottam, s valójában Johanna vetkőztette le önmagát. A provence-i nyárban
nem volt túlságosan felöltözve, s alig öt perc leforgása alatt egyetlen szál
alsóneműben fordult a Pápa felé.
– A botozás mindig az ember csupasz hátsójára történik,
Felség – jelentette be az undok férfi, s most határozottan látszott rajta,
mennyire vágyakozik a vékony alsóruhában előtte álló Johanna után, akinek sűrű
fekete hajzuhataga szinte egész hátát beborította. E látvány már nem egy férfit
hozott ilyen boldogtalan helyzetbe.
A ruhátlan Johanna látványához azonban semmi sem volt
hasonlítható. Letolta válláról alsóruhája pántját, hagyta lecsúszni a bokájáig,
majd kilépett belőle. Klement úgy pattant fel a székéből, mintha dróton
rángatták volna.
– Milyen fiatal, milyen gyönyörű – motyogta ajkát
beharapva.
Nem mertem Pierre atyára nézni, aki bizonyára ugyanilyen izgalmi
állapotba került.
– Fázom, Szentatyám – mondta Johanna jeges hangon, bár nyugodt
maradt.
– Akkor máris gondoskodom, hogy meleged legyen, Felség – ígérte.
– Térdelj arra a székre!
Johanna szót fogadott, és karjával átölelte a szék támláját.
– A pálcát, Pierre! – rendelkezett Klement.
Pierre atya egy fal melletti szekrénykéhez ment, amelyben
különböző pálcák széles választéka állt rendelkezésre. Ezek egyikét előre-hátra
hajlítgatta, megsuhogtatta a levegőben, s úgy vettem észre, mintha Johanna, bár
nem fordította meg a fejét, a feje búbjáig összerázkódott volna a borzalmas
hangtól. Rettenetes helyzet volt egy királynő számára, s még rosszabb
következett. Arra számítottam, hogy néhány könnyed ütés a csupasz fenékre,
kielégíti a Szentatya nemi vágyát, de nem így történt. Szörnyű energiával
veselkedett neki, s nem elégedett meg csupán hat ütéssel, hanem teljes erőből tizenkettőt
vágott Johannára, úgy hogy a végén az én királyi úrnőmből, valóban kiserkent a
vér.
Johanna az első néhány ütést nagy erőfeszítéssel tűrte, majd
hamarosan könnybe lábadt a szeme, s még néhány sikoltást is megengedett
magának. Láttam, hogyan fehéredett ki az ökle, a szék szorításától. Amikor a
botozás véget ért, még néhány másodpercig mozdulatlan maradt, mintha a székhez
ragadt volna, majd összeszedte magát, s egyetlen szó vagy pillantás nélkül, lángba
borult arccal felkapta és magára húzta az alsóneműjét.
Valaki a vállamra tette a kezét, s Pierre atya szólított.
– Te vagy a soros, Madmoiselle! – mondta a piszok.
Itt elidőzhetünk egy pillanatra, hogy kifejtsem, milyen lenyűgöző
az egyház ellenőrzése nemcsak az agyunk, hanem a testünk felett is. Odafent a
mennyekben tudják, hogy a körülmények összeesküdtek ellenem, nem vagyok
ártatlan, de nincs kétségem afelől, hogy az Úr megfelelő vezeklést talál
azoknak, akik ilyen rosszul bántak velem. Hiszen nem lett volna szükség, hogy
előételként tálaljanak fel, ahogyan Johannát sem, elvégre mindketten vagy húsz
évvel fiatalabbak voltunk, mint Klement vagy a bizalmasa, és nagyon is erős
lányok, és biztos vagyok benne, hogy mindegyiküknek olyan büfét tálalhattunk
volna, hogy utána eszméletlenül heverjenek a padló. Ehelyett csupán alávetettem
magam óhajának, mert ő volt a Pápa, én pedig a rabszolga. Milyen ostobák is
vagyunk mi halandók!
Nem lévén királynő, nem láttam értelmét, hogy ilyen körülmények
között megóvjam méltóságomat, aminek Carlo di Durazzo börtönének látogatása
után nyoma sem maradt, ezért már az első pálcacsapás után teli tüdőből
üvöltöttem, s hangom mind a tizenkétszer egyre magasabb lett, sőt még azután is
visítottam pár másodpercig, amikor az ütések abbamaradtak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése