Peter Stock: A marhakirály

- Tudtam én, hogy okos lány vagy! - folytatta a jövevény, közelebb lépve. - Nem hallottál róla, hogy banditák garázdálkodnak a környéken?... Vérszomjas indiánokból és fehér gazfickókból álló banda.

Miközben beszélt, a magával hozott zsineggel összekötözte Mary kezeit a háta mögött, majd az asztalkendőt szorosan a feje köré csavarta, oly módon, hogy ne kiabálhasson, ha mégis erre lenne kedve.

- A helyzet az, hogy én is ezek közé az elvetemült gazemberek közé tartozom - ismerte be az idegen. - De, mint említettem, aggodalomra nincs oka, mert egyikünk sem akarja megölni... Igaz, emberek?

Ketten léptek a szobába, egy köpcös meg egy magas termetű, és röhögve helyeseltek. Az ö arcukat is eltakarta a felhúzott bandanna kendő, és ettől a lány megnyugodott kissé; ugyanis, ha rejtegetik az arcukat előle, akkor valószínűleg nem is akarják megölni. A halálnál azonban sokkal rosszabb dolgok is léteznek, és Mary teste összerázkódott a rémülettől, hogy kénye-kedvére ki van szolgáltatva a három banditának.

Azok pedig nem vesztegették az időt.

- Fektessétek hassal az ágyra! - parancsolta a fekete álarcos -, és dugjatok párnákat a hasa alá, hogy jól kidomborodjon a kofferja!... És persze csomagoljátok is ki mindjárt!

Amíg csatlósai a rúgkapáló, könyörgő hangokat hallató lánnyal foglalatoskodtak, ö leoldotta derekáról az ostort, és a hosszú szíjat többszörösen összehajtotta, úgy, hogy a szíjnyaláb egyik végét az ólmos nyéllel együtt markolta; a szíjak másik vége körülbelül méter hosszúságban lógott a nyél előtt.

- Ian McDouglast a sallanggal vertem el - csevegett az álarcos, a rémülettől bénultan figyelő Mary mellé lépve. - Az ilyesmi persze nagyon megviseli a bőrt, és a tiedet igazán kár lenne túlságosan elcsúfítani. Persze, ha egy kis színt kap, az semmi esetre sem árthat - tette hozzá, megsimogatva a lány combjait, feszülő, meztelen gömbölyűségét. - A piros a kedvenc színem, ha még nem tudtad volna...

Meglendítette az ostort, és teljes erővel lecsapott. Mary teste görcsösen összerándult a rátörő fájdalomtól és csaknem kiszabadult a két ember markából, akik a karjait, lábait préselték az ágyra.

- Erősebben fogd, te ökör! - sziszegte a magas a köpcösnek, és a következő ütésnél már csak alig tudott moccanni az áldozatuk. Szabályos ütemben, újra és újra lecsaptak a szíjak, sötétvörös csíkokat szántva a hófehér bőrön - a csíkok lassan egymásba olvadtak, mígnem a megkínzott felület egyetlen, tűzvörös gömbként izzott.