2017. november 12.

Laurelin Paige - First and Last 1 - Első ​érintés





– Nem lenne szabad ilyen korán innom – mondta, amikor vittem neki egy hideg sört.
– De fogsz.
Elfogadta, de megjegyezte:
– Rossz hatással vagy rám. Ki kellene kötöznöm és megbüntetnem téged.
Ártatlan viccelődés volt, semmi több, de már félúton voltam a konyhába, és amikor kimondta, meglepetten visszafordultam. Nem az lepett meg, amit mondott – gyakran ugrattuk egymást –, hanem az érzés, amit felébresztett bennem. Megbüntetni. Ilyesmi eddig meg sem fordult a fejemben. Elfenekeltek már korábban is. Rob. De az csak játékos fenekelés volt, soha nem valaminek a következménye. És a gondolat, hogy megaláznak és megbüntetnek, különös módon felizgatott.
Liam láthatta az arcomon, mit gondolok, mert megkérdezte:
– Tetszene, nem igaz? – Úgy mondta, mintha rájött volna valamire, amit eddig nem tudott rólam. Mintha ez a felismerés érdekelné. Mintha én érdekelném őt úgy, mint eddig soha.
Azután, mielőtt válaszolhattam volna – mintha válaszolni tudtam volna egy ilyen különös kérdésre anélkül, hogy hosszabban gondolkodnék rajta –, azt mondta:
– Jut eszembe. Hoztam neked ajándékot.
– Komolyan? Mi az? – Nem az ajándék lepett meg, hanem a büntetés gondolata. Időnként hozott nekünk ezt-azt. Semmi drága holmit. Többnyire bizsukat. Nőcis DVD-ket.
– Semmi különös. Csak megláttam, és rád gondoltam. Az aktatáskámban van az ajtó mellett, egy tasakban. Kivennéd? De hozd ide, mielőtt belenéznél. El akarom magyarázni.
– Rendben. – Kimentem a hallba, és az aktatáskájában találtam egy kék műanyag tasakot.
Amint beléptem a nappaliba, megállított.
– Várj. – Még mindig ugyanúgy nézett rám, mint amikor otthagytam – érdeklődve. Áthatóan és izgatottan. Ettől én is érdeklődő és izgatott lettem, hevesen zakatolt a szívem, és vártam, hogy mondjon valamit. Mintha egy örökkévalóság telt volna el az alatt a pár másodperc alatt.
– Vedd a szádba a tasakot – mondta végül. – És kússz ide hozzám.
Különös kérés volt, váratlan és szokatlan. Feleselnem vagy vitatkoznom kellett volna. Azt kellett volna mondanom: „Szó sem lehet róla. Nem kúszom oda hozzád. Perverz állat.” De alig voltam tizennyolc. Volt pár szexpartnerem, többnyire szintén tinédzserek, és az édes hármasokon túl sosem foglalkoztam perverziókkal.
A szex azonban nagyon is érdekelt. Általa megszerezhettem mindazt, amire vágytam, és közben jól szórakoztam. Csak nem mindig gerjedtem be, és amit kaptam, nem mindig érte meg a fáradságot.
Legalábbis addig a pillanatig, amikor Amber pasija a nappali kanapéján feküdt, mezítláb, ingujjban, meglazított nyakkendővel, és azt mondta, hogy kússzak oda hozzá. Egyből nedves lett a szám, és izgatott bizsergés indult el a hasamból lefelé. Mert az, hogy ilyen megalázó, perverz, szégyenletes dolgot kértek tőlem… felizgatott.
A számba vettem a tasakot, és épp le akartam hajolni, amikor Liam megállított.
– Előbb vetkőzz le.
Habozás nélkül engedelmeskedtem. Nézte, ahogy vetkőzöm.
– A minap – mondta – említetted, mennyire utálod a modern kori édes-kedves romantikus hősöket. Amikor ezt megláttam – a tasak felé intett –, gondoltam, ezt biztos értékelnéd.
Ezzel sikerült fölkeltenie a kíváncsiságomat, de hamar megfeledkeztem róla. Mert amint négykézlábra ereszkedtem, fájt a térdem a kerámiapadlón, és nehéz volt a tasak a fogaimnak. Lengett a számban, miközben kúsztam, és ahogy nekicsapódott a mellemnek, kényelmetlen és megalázó érzés volt.
Ám minél kényelmetlenebbül éreztem magam, minél inkább megalázva, minél betegesebben és elferdültebben, annál jobban begerjedtem.
Liam arckifejezése pedig csak feltüzelt. Úgy nézett rám, mint egy állatra, mintha nem is ember volnék, hanem házi kedvenc, amit uralni és irányítani kell.
– Nem olyan vagy, mint Amber – mondta, és meg sem kellett kérdeznem, hogy érti. Amber nem térdelt volna le a kemény padlóra, és nem gerjedt volna be egy ilyen megalázó helyzettől. Ambert nem izgatta volna fel a fájdalom vagy a megaláztatás lehetősége.
Nem, én határozottan nem olyan voltam, mint Amber.
Nem jutottam el a kanapéig. Még félúton sem voltam, amikor Liam rám vetette magát, és a nyakkendőjével összekötözte a kezemet. Elfenekelt. Keményen. Dühösen. Megkefélt, durván és könyörtelenül. Mire végzett velem, sebek tarkították a csuklómat, a karomat és a mellemet. De másképp is megjelölt, láthatatlan módon. Az igazsággal, amit rólam tanított. A nevekkel, amikkel megbélyegzett, miközben kefélt, a nevekkel, amelyek hallatán elélveztem. „Kurva.” „Ribanc.” „Picsa.” Mocskosnak jelölt meg. Behódolónak. Olyasvalakinek, aki „nem Amber”.
És ez megrémített.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése