Hogy
tél volt: az első tavaszias napsütésben derül csak ki igazán. A
szokatlanul éles ragyogásban mintha tussal húzták volna ki a téli utcák
rajzát, mindent szürkének, fáradtnak és gyűröttnek látunk. Vállunkon
mázsás a télikabát; a kirakatok üvegét mintha sűrű por lepné; az utcák
sárosak; arcunk színe valószínűtlenül sápadt és fehér. Vitaminhiány,
mondjuk, klorofillhiány. S mindezt a tavasz előhírének ragyogásában
tapasztaljuk meg először.
A
természet újjáéledése a tél legszembetűnőbb külszíne, a természet
halandóságának legszembetűnőbb burkán át közeledik felénk. Az égbolt
vadonatúj kékjét kopár ágak rácsai fogadják.
S
ugyanezt a képet mutatja a liturgikus év megfelelő időszaka, ha
hasonlíthatatlanul mélyebb tartalmak színe alatt is. A nagyböjt komor
gyászát a keresztény reménység emelkedő hullámai feszítik.
Valamikor
a tanítványokat is a feltámadás öröme a halál legszembetűnőbb jegyei
közt érte. A sírbatétel, a keresztlevétel kopár tényei után. A halál
mozdulatlansága után, mi őket is megbénította, halott Mesterükhöz
hasonlítva őket. Nem lázadoztak, még csak nem is panaszkodtak.
Egyszerűen tovább szerettek. Tovább szerették a halottat, kit életében
talán nem mindig tudtak követni.
S
itt – a szeretet e „sötétjében” – veszik hírül, hogy akit szeretnek:
föltámadott. Szakasztott úgy, ahogy azóta is egyedül itt, a szeretet
csendjében, „sötétjében” tapasztalhatja meg ki-ki közülünk a föltámadás
fokozhatatlan intimitását, mivel ez a feltámadás véghetetlenül csendes, s
akár a tanítványokra az első húsvét hajnalán, azóta is szinte
észrevétlenül köszönt ránk.
Csendesen, mivel isteni, és észrevétlenül, mivel mindennél hatalmasabb.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése