Prelude for Pruglen 1.

Prelude for Pruglen

1. rész

„Egyetemes idő: 22136 egész 824 ezred.”

A gép hangja betöltötte a helyiséget, tökéletes volt ébresztőnek, mindenki erre is használta. Még félálomban voltam, de amúgy is egyre jobban kezdett bosszantani a személytelen géphang – az elején még viccesnek tartottam, de 7 hónap után már inkább csak idegesítő volt. Akaratlanul is pontosítom magamat: 7 hónap, földi időszámítás szerint. De ami még inkább felbosszant, hogy automatikusan elkezdem átszámítani a 214 napot egyetemes időre...

El sem hiszem, hogy a Vulcan bolygó küldöttei alig 3 éve érkeztek csak a Földre, annyi minden történt azóta. Természetesen hatalmas hatással volt az érkezésük, és nem csak azért, mivel így eldőlt, hogy nem vagyunk egyedül a világegyetemben. Egyrészt egyből gyógymódot kínáltak az összes halálos betegségre, másrészt a meghozott intézkedéseik jó irányba állították a Földet: felrobbantottak egy hatalmas meteoritot, amely a középkorba süllyesztette volna a Földet, megelőzték a klímakatasztrófát, és kidolgozták a programot a túlnépesedés megállítására (ráadásul még Donald Trumpot is a helyére tették). És tényleg nem kértek sokat cserébe...

Őszintén elmondták, hogy megtámadta őket egy vírus, aminek a hatására képtelenekké váltak hosszú távú űrutazásra. A Föld elég közel van a Vulcanhoz, minket el tudtak érni. Ráadásul régóta figyeltek is bennünket, de nem akartak beavatkozni – viszont genetikailag alaposan feltérképezték a Föld lakóit, és pontosan tudták, hogy több százezer embernél megtalálható az a gén, amelyik előfeltétele a hosszabb űrutazásnak. Ha 50-100 fényévre, vagy még messzebbre akarunk utazni, akkor olyan erőhatások érik a testet, amelyet csak ez a bizonyos gén képes elviselni.

Nekik pedig kötelezettségeik vannak. Szövetséges bolygók, akikkel tartani kell a kapcsolatot, hűbéres bolygók, akik elvárják az állandó felügyeletet és támogatást – valamint új bolygókat is be kell vonni a szövetségbe, ami a jövőt jelenti. Ezért azt kérték, hogy azok a földi emberek, akikben megvan ez a gén, vállalják, hogy helyettük ellátják ezeket a feladatokat. Elutaznak a messzebb lévő bolygókra, és képviselik a Vulcan bolygó érdekeit – és persze a Földét is. Ha így teszünk, akkor megkapunk minden támogatást tőlük.

Nagyon csekély ár.

Persze az ember másképpen vélekedik, amikor kiderül, hogy ő is a kevesek közé tartozik, akikben megvan ez a gén. Jó, persze, elsőre nagy dolog, mindig jó kivételesnek lenni. És az űrutazás is hatalmas kaland. Legalábbis pár hétig... Én is élveztem a felhajtást, amikor kiválasztott lettem... Azt is, amikor elhagytuk a Földet, majd a Naprendszert. De egy űrhajóban nem sok mindent lehet csinálni. Elég kicsi a hely, összesen heten vagyunk csak, összezárva hosszú időre...

Nekem még annyi szerencsém van, hogy Sharon is a csapat tagja, akit már elég régen ismerek, és van közös szenvedélyünk is. De bármennyire is működik közöttünk a D/s, annyi fantáziánk még nekünk sincs, hogy több mint 200 napot kitöltsünk játékokkal.

Vagyis fogom a párnámat, és a hangszóróhoz vágom. Tudom, hogy ennek semmi értelme, a hangszóró csak egy eszköz, nem ő dönti el, hogy mit is mondjon, de azért jól esik. És hangosan válaszolok: „Földi idő: 2020. szeptember 12, reggel 7 óra 20 perc”.

A számítógép nem veszi zokon, se a párnát, se a helyesbítésemet, és zavartalanul folytatja a szokásos napi tájékoztatást az űrhajó állapotáról, valamint arról, hogy semmilyen veszély nem fenyeget bennünket. Én igazából csak arra figyelek, hogy „egyetemes idő szerint 0.002 alatt” elérjük a célunkat – ami kevesebb, mint 3 napot jelent. Jó lesz ismét szilárd talajt érezni a talpam alatt, bár a mesterséges gravitáció tényleg semmi kivetnivalót nem hagy maga után.

Felöltözök, és átmegyek Sharon szobájába. Az űrhajó már jó pár napja fékező üzemmódban van, és bármennyire is tökéletes a lassulás hatását elnyelő szerkezet, enyhén előre kell dőlnöm a rám ható hatások miatt. Sharon a hajó parancsnoka, én pedig a biztonsági tiszt vagyok. Mind a két poszt eléggé szimbolikus. Az űrhajó szinte teljesen automata, előre meg van tervezve minden, a személyzet igazából csak két esetben lényeges: ha valami gond lenne, valamint amikor megérkezünk a célhoz.

Biztonsági tisztként nem okozott gondot, hogy átírjam a számítógépes protokollokat, hogy nálam 10 perccel korábban legyen az ébresztő és a napi tájékoztató. Így van időm még álmában meglepni a barátnőmet, és vagy érzéki simogatással, vagy egy csípős fenékre csapással ébreszteni. Sharon mindig meztelenül alszik, így most is a meztelen popsija fogad, amikor megállok a szobája bejáratánál. Nem tehetek róla, de a feneke látványa mindig elvarázsol... Most is félig oldalra fordulva fekszik, a vékony takaró félig borítja a felsőtestét, popsija felém domborodva.

Nagyjából egy percig bámulom, amikor valami befészkeli magát az agyamba... Nem olyan egyenletes a lélegzése, mint tegnap, vagy tegnapelőtt volt... Nincs az az egyenletes emelkedés és süllyedés... Hirtelen belém hasít a felismerés: Sharon ébren van! De miért játssza meg, hogy alszik? Csak nem tervez valamit, amivel meglephet, amikor én akarom meglepni???

Jó pár másodperc eltelik, amikor is leesik: a bal keze a lábai között, és éppen kényezteti magát...

Az űrhajó tényleg nagyon modern, a legutolsó csavar is csillog, minden kényelmes és szép – de azt nem lehet mondani, hogy túl sok tér lenne benne. Még úgy sem, hogy a Vulcaniak kb. 50%-al nagyobbak tőlünk, az űrhajó pedig az ő méretükre van tervezve. Ez azt jelenti, hogy Sharon egy franciaágy méretű fekhelyen terpeszkedik el – 163 centis teste szinte elvész az ágyon –, ugyanakkor két lépéssel át tudom szelni a szobát, és meg tudom ragadni a csuklóját.

Sharon nem jó színész, ezt már korábban is tudtam, most pedig megerősítést kapok, amikor próbálja eljátszani, hogy mennyire meglepődik és mennyire kába az ébredéstől.

– Ez mi? – kérdezem, az ujjait tárgyi bizonyítékként felemelve.

– Mi... van? – a hangját elnyújtva próbálja jelezni, hogy csak akkor ébredezik.

– Megtiltottam neked, hogy az engedélyem nélkül elélvezz.

– De nem is... Ez nem úgy van...

Szótlanul felemelem a kezét, világosan látni a nedvesség nyomait. Nyomatékosítva az igazamat, bekapom két ujját, és lenyalom a nedvességet. Majd az ő szájába erőltetem az ujjait – nem nyalogatja olyan évezettel, mint én, de azért egyértelmű, hogy nincs több érve. Vagyis csak ezt gondolom.

– Nem tehetek róla, nem voltam ébren... – A hangja megbabonáz, mint mindig. Van olyan lány, akinek a nézése bűvöli el a férfit, van, akinek egy mozdulata – Sharonnak a hangja ilyen. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, de amikor úgy akarja, akkor csak a hangszínével fel tudja állítani a farkamat.

– Ne rontsd a helyzetedet hazugságokkal, már így is elég nagy bajban vagy – mondom, miközben megragadom a punciját, és az ujjaimat a nedves ajkak közé dugom. – Már fent voltál, amikor ideértem. És csak megjátszottad, hogy alszol.

– Igen... De csak akkor ébredtem... Nem tudatos volt! És csak akkor döbbentem rá, hogy a kezem rossz helyen van, és arra is, hogy valaki figyel... Nem mertem megmozdulni...

Magamban elmosolyodok, miközben próbálok marcona arcot vágni. A szokásos dilemma – egy magyarázat, ami akár valós is lehet. Hiszen én is ébredtem már úgy, hogy peckesen állt a farkam – a lányoknál is előfordulhat, hogy félálomban magukhoz nyúlnak.

De...

De a hajó többi részén éppen most szólal meg az ébresztő – itt pedig csak a csend árad a hangszóróból... Vagyis... Vagyis Sharon is átállította a számítógépet, hogy korábban ébressze fel...

Ez már túlságosan is komoly lázadás! Az egy dolog, hogy a tudtom nélkül módosít dolgokat, de mindezt olyanra használja fel, amit határozottan megtiltottam.

– Hangelemzés, 11.25 – mondom, ami a számítógépet átkapcsolja admin üzemmódba. – Mikor történt ébresztés a parancsnoki kabinban?

– Egyetemes idő szerint 22136 egész 824 ezrednél – válaszolja a géphang engedelmesen.

Sharon próbál elhúzódni, jól tudja, hogy lebukott. Nyugodtan elengedhetném, nincs hova menekülnie, ennek ellenére keményen tartom a csuklóját.

– Hozd ide a puha nadrágszíjat!

– Nem...

Egy határozott mozdulattal talpra rántottam és belemarkolva a hajába, közel rántottam a fejét magamhoz.

– Nem a legjobb időpontot választod az ellenkezésre, kicsi lány. Nem elég, hogy engedetlen voltál, de ráadásul hazudtál is. Ne tetézd még újabb rosszalkodással...

Sharon a szemembe néz és látja, hogy nem viccelek. De a szemében felvillan valami... Valami nagyon ismerős... Keményen meghúzom a haját, amíg szinte lábujjhegyre áll, és most már a fájdalom csillan a szemeiben.

– A szíj helyett most már a tawse-t és a kisebb korbácsot kérem – sziszegem a fülébe. – Ha nem akarod, hogy a következő 24 órát egy pluggal a popsidban töltsd, akkor engedelmeskedsz.

Érzem, ahogyan elernyed a teste. Én persze továbbra is keményen markolom a haját, így ez komoly fájdalommal jár a számára. Megnyalja a száját, és csak annyit mond: – Nyertél.

Elengedem, ő pedig engedelmesen közelít a tároló szekrényhez, majd vissza, kezében a kért eszközökkel. Egy Dom dolga soha nem könnyű. Nagyon gyakran csak másodpercek állnak a rendelkezésünkre, hogy megfelelő döntéseket hozzunk. Első tervem az volt, hogy a puha szíjjal büntetem, de ezt növelnem kellett. A tawse és a korbács éppen tökéletes lesz.

– Nyújtsd ki a bal kezedet, tenyérrel felfelé – mondom, miközben kézbe veszem a skótok kedvenc büntetési eszközét. Tudom, hogy Sharon arra vár, hogy kimondjak egy számot, hogy mennyit fog kapni – de most még én sem tudom, hogy mennyit is akarok kiosztani.

(Közjáték. Nem az a bajom, hogy örömet akart magának szerezni. Sőt, én magam kényszerítettem korábban, hogy előttem elégítse ki magát. És persze teljesen természetes az önkielégítés, kell is, jó is. De utasítást adtam. Amit be kell tartania. Akkor is, ha nem tetszik. Akkor is, ha fájdalmas. Ezért vagyok én a Dom és ő a sub. És teljesen biztos vagyok abban, hogy pont azért időzítette így, hogy rajtakapjam. Ami kihívás. Hogy mit reagálok. Hogy mennyire vagyok elnéző. Vagy mennyire vagyok kemény...)

Az egyik kezemmel megfogom a csuklóját, és a megfelelő helyzetbe igazítom a tenyerét. Felemelem a tawse-t, és lecsapok. Nem teljes erővel, de azért eléggé csíphet. Reakció szinte semmi, csak az arca rándul meg egy pillanatra. Az első ütések hatása csak később érezteti a hatását, egy tapasztalt subot pedig nem éri meglepetésként az érzés. A másodiknál már összeráncolja a szemét, és fogadni mernék, hogy a testének más izmai is összerándultak. De csak a negyedik után szorítja ökölbe a kezét, hogy így enyhítse a tenyeres hatását – de szinte azonnal ki is egyenesíti az ujjait.

Magamban elmosolyodok. Eddig max. hatot kapott a tenyerére, amit már tud kezelni. Elégedetten figyelem, ahogyan az ötödik tenyeres hatására egy pillanatra elkapja a kezét az előírt pozícióból. Tudom, hogy magában számolja, és reménykedik, hogy már csak egy következik. De most csalatkoznia kell...

A hatodik után egy kicsit rájátszva jelzi, hogy mennyire is fáj a tenyere – a teste mögé kapja, és a másik kezével dörzsölni kezdi. Majd jól láthatóan meglepődik, amikor intek, hogy kérem vissza a tenyerét a megfelelő pozícióba. A kezén most már tökéletesen kivehető az eddigi ütések hatása, szinte egyenletesen vörös az egész tenyere. Valahol belül meg is sajnálom – de egy Dom nem lehet engedékeny.

Sharon jól tudja, hogy mindig páros számú büntit alkalmazok – kivéve a 25-nél, ami nem illeszkedik a hatos rendszerbe. Így pontosan tudja, hogy minimum még kettőt fog kapni – és reménykedik is, hogy 8 legyen a vége... Ugyanis jól tudja, hogy amennyit a tenyerére kap, az meghatározza a továbbiakat is.

Miközben kiosztom a nyolcadik tenyerest, figyelem, ahogyan most már tényleg semmilyen megjátszás nincs a reakciójában. Amikor a másik kezével dörzsölgetve a combjai közé szorítja a bal kezét, eldöntöm magamban, hogy még minimum kettővel megtoldom az adagot. Sharon azonnal látja rajtam, hogy még nincs vége. Egy pillanatig nem tudja, hogyan is reagáljon, könyörögjön, vagy ellenkezzen... Ha csak a tenyeresekről lenne szó, akkor biztosan dacoskodna...

Most viszont engedelmesen kinyújtja a kezét, és elszenvedi a következő két ütést is. Már nem kell megjátszania magát, hangosan felkiált, és az első könnycsepp is megjelenik a szemében. Látszik rajta a megkönnyebbülés, amikor a tízedik tenyeres után leteszem a tawse-t. A szeme viszont tágra nyílik, amikor kézbe veszem a korbácsot, és nagyot suhintok a levegőbe.

– Feküdj hanyatt – mutatok a korbáccsal az ágyra. – A lábaidat húzd fel a mellkasodhoz, a kezeiddel tartsd a combjaidat.

Vet rám egy esdeklő pillantást, majd nagy sóhaj kíséretében engedelmeskedik. Nem mondhatnám, hogy nem szép a látvány... Az ajkai között még mindig ott csillog a rosszalkodásának a nyoma, ráadásul ahogyan megpróbál kényelemesen elhelyezkedni, mozgatja a csípőjét – nagy lelkierő szükséges, hogy ne dobjam el a korbácsot...

A korbács puha szíjakból készült, nem egy komoly büntetési eszköz, de ebben a pózban a legérzékenyebb testrészei vannak kitéve a csípéseknek. Amikor először lecsapok, nem is túl erősen, csak csuklóból meglendítve az eszközt, a szíjak többsége a combok azon részére érkezik, amely a popsi alatt helyezkedik el. És ráadásul jó pár szíj a punciját is eléri. Nem meglepő a reakciója, éles hangon felkiált, és kezei megindulnak a térde alól az alsóbb részek felé.

A következő ütést feljebb célzom, szándékosan. Ez sokkal erősebb, és csak a bal combját éri, éppen a keze alatt – ez nem éri a punciját, de a reakciója hasonló, és visszaviszi a kezét a térde alá, jelezve, hogy érti a célzást. Így nyugodtan visszatérhetek az eredeti területhez, és gyors egymásután kiosztok hat, viszonylag nem túl erős ütést. A hangja fokozatosan emelkedik, az utolsónál már szinte sikításnak mondható – de tartja a pozíciót.

Tartok egy kis szünetet. A combjai és a puncija is eléggé vörös, szinte kapkodja a levegőt, és elmondhatatlanul izgató, ahogy a csípőjét mozgatja, mintha így ki tudná kerülni a csípős ütéseket. Az persze nem okoz meglepetést, hogy az ajkai között növekedett a nedvesség mértéke, ennyire azért már ismerem a barátnőmet. Most már szinte akaratlanul mozgatja a csípőjét, a szemén is látom, hogy más módon érzi a fájdalmat.

Helyzetet váltok, eddig oldalról poroltam, most mögé állok, így amikor ismételten lecsapok, szinte csak a punciját érik a szíjak. A hangja megfejthetetlen, élesen indul, mint egy sikoltás, de a vége olyan, mint egy doromboló macska. Nem várok sokat, ismét lecsapok. A puncija már szinte vérvörös, és egy nagyobb csepp megindult lefelé.

Most már megindulnak a kezei, de mielőtt még elérnék a punciját, eldobom a korbácsot, közelebb lépek, megragadom a csuklóit, és a feje fölé emelem. Az egyik kezemmel tartom, a másikkal lerángatom a nadrágomat, és szinte egy mozdulattal belé hatolok. Párszor keményen nekiütközök, érzem a reakciójából, hogy a korbács hatása nem múlt el az egyik pillanatról a másikra. Ráhajolok a cicijére, számba veszem a mellbimbóját, és keményen ráharapva megszívom. A hatását azonnal érzem az izmaiban, és miközben folytatom a ritmikus mozgást, észreveszem a reakciójából, hogy kezdi elérni a csúcsot.

De itt én irányítok... Amikor látom, hogy kezd remegni és a lélegzése is akadozik, kivonom magamat belőle. Jó pár másodpercig így várakozok, közben érzem, hogy kezd feszültté válni, sőt, az első könyörgő hang is elhagyja a száját. Ennyi persze elég, ismét belé hatolok, és addig mozgok, amíg el nem juttatom a csúcsra.

Amikor egy pillanatra elernyed, abbahagyom a mozgást, de benne maradok, és elkezdem a füle mögötti érzékeny területet puszilgatni. Erre mindig azonnal reagál, és megszorítja a farkamat. Most lágyabban bánok a mellbimbóival, nem harapdálom, csak óvatosan szívogatom... Amikor áttérek a nyakára, a kezem megindul a csípőjétől, és végigsimítom a testét.

Most már egy ritmusban mozgunk, és végén egyszerre megyünk el.

– Mocskos gazember – lihegi a fülembe, amikor végre meg tud szólalni.

– Tudod, hogy ezért nagyon el fogom verni a seggedet? – Én is csak lihegve tudok válaszolni.

– Tudom – feleli, és érzem, ahogyan mosolyog.