2016. december 15.

A betörő (5. rész)




5. rész




Fényes reggel volt már, amikor Caty ébredezni kezdett. Körbepillantott, és örömmel tapasztalta, hogy Thomas ott fekszik mellette. Mélyen aludt még, hallani lehetett a hangos szuszogását. Caty fölült, és a fenekén érezte, hogy nem jött rendbe még teljesen. Korántsem fájt már olyan élesen, mint egy nappal ezelőtt, de kellemetlen volt rajta ülni.

Thomasra pillantott. Gyöngéden, szeretettel nézett rá, a tegnap este jutott eszébe, az hogy milyen gyönyört éltek át ők ketten, és egy percre sem gondolt arra, hogy a popsiján érzett kellemetlen érzést is ő okozta. Szerette volna megsimogatni az arcát, de sajnálta felébreszteni, így hát sokáig csendben nézte. Eddig Thomas mindig kifogástalanul csinos, és ápolt volt, de most észrevette, hogy már jócskán kinőtt a borosta az arcán, haja összekócolódott, és az illata sem a friss arcszeszre emlékeztetett. Ráadásul hangosan szuszogott, mint egy csecsemő. Neki azonban így is tetszett. Sokkal emberibb volt így, és már nem érezte olyan magasan fölötte állónak, félelmetesnek, és elérhetetlennek, mint egy nappal ezelőtt. Egy férfi volt csupán, aki most már hozzá tartozik, és akire olyan mérhetetlen szeretettel gondol, mint talán még soha másra.

Amilyen csendben csak tudott, fölkelt az ágyból, és úgy ahogy volt, anyaszült meztelenül, kiosont a szobából. Tökéletesen boldog volt. Megkereste gyorsan a fürdőszobát, és a nagy tükör előtt állva meg kellett állapítania, hogy ő sem mutat jobban, mint Thomas. Az arcán és a szeme körül szétkenődve látszottak még a tegnapi smink maradékai, de a haja volt a legrémesebb. Az éjszakai hidegzuhany, és vad szeretkezés után, álmában száradt meg, és emiatt leginkább egy gonosz boszorka frizurájára emlékeztetett.

Lezuhanyozott, megtisztította az arcát, a haját pedig lófarokba kötötte. Természetes szépségét az arcán észrevehető sugárzó jókedv is emelte. Még mindig meztelenül a konyhába ment, szétnézett a frizsiderben, milyen ennivalót talál, majd hozzáfogott kávét főzni, és reggelit készíteni. Igyekezett vele amennyire tudott, örömet akart szerezni Thomasnak azzal, hogy ő ébreszti, és az ágyban szolgálja föl neki a reggelit. Mindent egy tálcára rakott, és óvatos léptekkel igyekezett a hálószoba felé. Csendesen nyitott be, és megelégedetten tapasztalta, hogy Thomas még mindig alszik. A tálcát az asztalra helyezte, leült mellé az ágyra és gyöngéden simogatni kezdte. Amikor már ébredezni kezdett, és kinyitotta a szemét, Caty forró csókkal üdvözölte, és tette egyértelművé az érzelmeit. Thomas magához ölelte, és viszonozta a csókot.

– Nagyon jó, hogy itt vagy velem. Azt akarom, hogy ezentúl mindig velem legyél.

– Jó, mostantól mindig itt leszek – válaszolt Caty magától értetődően, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.

Maga is meglepődött, mennyire könnyen mondta ezt, pedig a régebbi kapcsolataiban soha nem költözött még össze senkivel, mindig igyekezett megtartani a függetlenségét. Thomas magához húzta Catyt, ő teljesen hozzásimult az ágyban, és hosszú, szenvedélyes csókban forrtak össze újból. Thomast pillanatok alatt izgalomba hozta a lány hozzátapadó hűvös, márványsimaságú bőre, lágy keblei, ragaszkodó szája. Észrevette, hogy Caty is hamarosan elveszti a fejét, és akkor ott folytatják ahol az éjjel abbamaradt a szeretkezés. Egyáltalán nem lett volna ellenére, és komolyan erőt kellett vennie magán, hogy kibontakozzon a lány karjaiból. Tervei voltak délelőttre. Végére akart járni Barbara ügyének, ki akarta deríteni, mi igaz abból, amit mondott.

Hirtelen mozdulattal fölkelt az ágyból, és igyekezett még csak nem is nézni az ott heverésző Catyra, nehogy kísértésbe essen. A fürdőszobába ment. Gyorsan lezuhanyozott, rendbe szedte magát, fölöltözött, és közben a nyitott ajtón át fennhangon mondta, hogy mit akar csinálni, hova akar menni. Amikor befejezte, és visszament a szobába meglepődve tapasztalta, hogy Caty az ágyon hasal, még mindig meztelenül, és a neki szánt reggelit csipegeti a tálcáról. A legkisebb jelét sem mutatta, annak, hogy hallotta, amit mondott.

– Figyeltél rám?

– Persze hogy figyeltem – fordult hátra meglepődött arccal.

Thomas leült mellé, és ő is hozzáfogott enni, amíg van mit, mert indulni akart minél hamarabb. Közben megbeszélték, hogy amíg Thomas távol lesz, Caty elhozza a ruháit, meg néhány dolgot, amire szüksége van, hogy itt lakjon. Az ajtóból fordult vissza, és úgy mondta:

– Készíts valami ennivalót Barbarának is, de nagyon vigyázz, ne nyisd ki az ajtaját, nehogy megszökjön. Van az ajtón egy kisebb ablak, azon add be neki.

Caty teljesen megfeledkezett Barbaráról, csak az járt a fejében hogy ő most már Thomashoz tartozik, itt fog lakni ebben a csodálatos házban, egy csodálatos emberrel. Hihetetlenül szerencsésnek érezte magát, hogy ilyen fordulatot vett az élete, és ezért még élesebben rajzolódott ki a kontraszt közte és Barbara között. Most hirtelen nagyon sajnálta, hogy lent sínylődik a pincébe. Egy csöppet sem haragudott már rá, legszívesebben elengedte volna, had menjen, de tudta, hogy ezt nem teheti meg Thomas miatt.

Magára kapott egy köntöst, és gyorsan hozzáfogott reggelit készíteni neki, rárakta egy kisebb tálcára, és elindult a pince felé. A nehéz vasajtót, ami lefelé vezetett nem bírta egy kézzel kinyitni, a tálcát le kellett tennie a földre, teljes erejéből nekiveselkedett, csak akkor engedelmeskedett az ajtó. Lement a lépcsőn, és úgy cselekedett, ahogy Thomas mondta. Nem nyitotta ki Barbara ajtaját, csak a felső részén levő kis ablakot, és benézett. Benn égett a villany, és Barbara kétségbeesett, könnyáztatta arcát pillantotta meg. Meg volt rémülve, biztosan azt hitte, Thomas jött érte, hogy a fenyítést tovább folytassa. Föl volt már öltözve, és még egy takaróba is beburkolózott, mert fázott. Annyira elesett, kiszolgáltatott benyomást keltett, hogy Catynak még jobban megesett rajta a szíve, legszívesebben azonnal elengedte volna.

Nem szólt semmit, csak erőt vett magán, és benyújtotta a tálcát. Barbara elvette, és látszott rajta, hogy egy picit megkönnyebbül. Nem bírta tovább nézni, becsukta a kis ablakot, és elindult fölfelé. Amikor fölért akkor tűnt csak föl neki, milyen kellemes meleg van, a pince hidege után. Tett-vett, de csak nem ment ki a fejéből Barbara. Szeretett volna beszélgetni vele, talán sikerül valamit megtudni tőle, milyen viszony fűzte Thomashoz. Egy kicsit tartott is tőle, hogy megpróbál megszökni, de hirtelen eszébe jutott valami. Emlékezett rá hová tette előző délután a bilincset Thomas, gyorsan megkereste hát, és ezzel fölszerelkezve indult újra a pincébe. A kulcsot a köntöse zsebébe süllyesztette. Először kinyitotta a kis ablakot, és belesett. Barbara az ágyon ült meggörnyedve, és a takaróba burkolódzott. Olyan volt, mint egy ázott, sérült madár. Caty csak nézte némán, de nem szólt semmit, végül Barbara törte meg a csendet.

– Miért jöttél, mit akarsz tőlem?

– Szeretnék veled beszélgetni.

– Miről? Hogy hogyan fogtok tovább kínozni? Miért nem Thomas jött akkor?

A hangjában nem volt megvetés, inkább félelem, és kétségbeesés.

– Thomas elment, csak dél felé jön vissza. Róla szeretnék beszélni veled. Kinyitom az ajtót, de előbb tedd ezt a bilincset a csuklódra, a másik oldalát pedig a radiátor csövére.

Barbara fölkelt az ágyról, és kidugta a kezét az ablakon. Caty rácsatolta a bilincset, jó szorosan, lehetetlen volt kihúznia belőle.

– A másik oldalát kapcsold a csőhöz!

Caty látta, ahogy a radiátorhoz lépett, hallotta is a bilincs koppanását a csövön, majd a zár kattogását. Barbara leült egy székre, egyik kezét a cső mellett tartva. Caty elment, hozott egy széket magának is. Elfordította a kulcsot a zárban, de még mielőtt kinyithatta volna, az nagy erővel kivágódott, ledöntötte a lábáról. A földre zuhant a székkel együtt, ami mellette volt.

Amikor föltekintett, a nyitott ajtóban Barbarát látta diadalittas vigyorral az arcán. Az egyik csuklójáról a bilincs lógott le. Lassan megindult kifelé, egyszerűen ki akart sétálni. Caty borzasztóan megijedt, először az ajtó kivágódásától, és az eséstől, aztán attól, hogy Barbara megszökik. Mit fog szólni Thomas, ha megtudja? Semmi jóra nem számíthat. A torkában dobogott a szíve, nem tudta mit tegyen, csak azt, hogy ezt nem hagyhatja.

Alaposan megütötte magát, de nem törődött vele, fölpattant a földről, és Barbara után futott. Még a lépcső előtt utolérte, és rávetette magát. Készületlenül érte a támadás, mindketten a földre estek. Dulakodni kezdtek. Caty nem volt puhány nő, rendszeresen futott, és tornázott, kerítésen átmászni, magasból leugrani nem okozott gondot neki, de verekedni nem tudott. Utoljára talán még kislány korában verekedett, az iskolában. Szerencséjére Barbara sem dicsekedhetett ezzel, így hát mindketten vadul csépelték, és karmolták egymást hol fölállva, hol a földön fetrengve. Mindent fölborogattak, ami az útjukba került, hurrikánszerű pusztítást okozva. Már vér is serkent a kisebb sérülések, és karmolások nyomán.

Eleinte kiegyensúlyozottnak tűnt a küzdelem, egyforma magasak lehettek, de Caty törékenyebb, Barbara viszont erőteljesebb testalkatú volt. Fizikailag ő volt az erősebb, de csak akkor vált egyértelművé a harc kimenetele, amikor sikerült Barbarának megragadni, és hátracsavarni Caty karját. Caty fölordított a fájdalomtól, ellenfele pedig hason fekve a földre kényszerítette, és lovagló-ülésben, teljes súlyával ráült a hátára. A karját egy pillanatra sem engedte el, tudta, ezen múlik a győzelme. Caty zsebéből már régen kiesett a bilincs kulcsa, és a földön hevert nem messze tőlük. Barbara éppen elérte, és fölvette. Sikerült megszabadulnia a bilincstől, de ennyivel nem elégedett meg, azon nyomban rákapcsolta Caty csuklójára, összebilincselte a kezeit a háta mögött.

Caty érezte, hogy vesztett, képtelen volt szabadulni, de már ereje sem volt hozzá. Mindketten erősen lihegtek, végül Barbara fölkelt Caty hátáról, de a bilincseit nem engedte el. Ráparancsolt, hogy ő is keljen föl. Segíteni kellett neki, mert a kezeire nem tudott támaszkodni. Elindultak kifelé, Barbara ment elől a lépcsőn, Catyt pedig félig oldalt, félig háttal vonszolta maga után. Amikor úgy gondolta, hogy nem megy elég gyorsan, serkentésképpen megemelte összebilincselt kezeit a háta mögött. Caty előrehajolt, és felnyögött fájdalmában. A kicsavart válla is fájt, meg a bilincs éles pereme is belevágott a csuklójába.

Fölértek a hallba. Barbara úgy vonszolta Catyt, mint egy rongybabát. Bementek abba a szobába, ahol a páncélszekrény volt. Barbara fél kézzel Catyt fogta, a másik kezével pedig a fiókokat húzgálta ki, a kötelek után kutatva. Hamarosan meg is találta, és rákötötte Caty bilincsére. Most már sokkal kényelmesebben, pórázon vezethette bárhova.

Újból kimentek a hallba, szétnézett, szemével alkalmas helyet keresett ahová a kötelet rögzítheti. Meg is találta. Az emeleti szobákba vezető függőfolyosót lentről oszlopok tartották. Két oszlop között, a függőfolyosó alatt díszrács húzódott. Ez alá vonszolta Catyt, és a kötél szabad végét megpróbálta átdobni a díszrácson. Néhány próbálkozás után sikerült is neki. Megragadta a kötél lelógó végét, és nagy erővel megrántotta. Caty hátrafeszített keze a magasba emelkedett, teste előredőlt, elveszítette az egyensúlyát, szinte csak a bilincsein himbálódzott. Hangosan fölsikoltott, mert a csuklójába vágó acélbilincs nagy fájdalmat okozott neki. Próbálta visszanyerni az egyensúlyát, de ez a testhelyzet mindenképpen nagyon kényelmetlen volt. Szeme egy pillanat alatt megtelt könnyel, de utána már csak némán sírt magában.

Barbara kikötötte a kötelet az oszlophoz, most már nem kellett Catyt magával hurcolnia. Szabadon járkálhatott az egész házban, azt csinált, amit akart. Még csak attól sem kellett tartania, hogy Thomas hazajön. Első útja a páncélszekrényhez vezetett. Egy darabig próbálgatta a zárat, de hamar rájött, hogy Thomas már megváltoztatta a kódot, a régivel nem megy semmire. A kihúzott asztalfiókban ott hevert a lovaglópálca, amikor a tekintete odatévedt, a kezébe vette. Vizsgálgatta, mivel okozott neki Thomas tegnap olyan embertelen kínt, hogy alig bírta elviselni. Még sohasem volt ilyen a kezében, kíváncsian suhintott vele néhányat a levegőbe. Eszébe jutott, hátha Caty tudja mi a páncélszekrény új kódja. Meg kellene kérdezni tőle. Ha nem akarja megmondani, a pálca talán majd segít.

Eszébe jutott, kilátásba helyezték tegnap, hogy nem csak Thomas, de még Caty is meg fogja büntetni, és ahogy visszagondolt a vesszőzésre, hirtelen haragra gerjedt. Most itt az alkalom, hogy Catyn kitöltse a dühét, jobb alkalmat keresve sem találhatna. Eddig sohasem érzett késztetést, hogy másnak fizikai fájdalmat okozzon, de most úgy érezte, ezt a lehetőséget kár lenne elszalasztani. Most ő akarta megbüntetni Catyt, hirtelen őt látta minden elszenvedett sérelme okozójának.

Visszament a hallba, és megállt Caty mellett. Némán mustrálgatta, nem értette, mit eszik ezen a nőn Thomas. A köntös, amit viselt, elég rövid volt, de így a természetellenes testhelyzet miatt egyáltalán nem takarta el a fenekét. Már sokat halványodott, de még mindig határozottan kirajzolódtak rajta a csíkok, amit a pálca okozott. Tehát Thomas őt is megfenyítette. Így még inkább nem értette, hogyan fogadhatta a bizalmába ilyen rövid idő alatt.

Caty nem láthatta mi van Barbara kezében, az előreomló haja miatt, de a figyelmét egyébként is lekötötte a csuklójába hasító fájdalom. Barbara magasra emelte a pálcát, és hatalmasat ütött Caty fenekére. Teljesen váratlanul érte a fájdalom, olyan élesen nyilallt bele, hogy azonnal elvesztette az egyensúlyát, és imbolyogni kezdett a kötélen. Élesen fölsikoltott, fölemelte a fejét, és látta, Barbara már újból emeli a pálcát. Próbált kitérni előle, de kevés sikerrel.

Egymás után csattantak az ütések a fenekén. Iszonyúan kínlódott, forgott körbe-körbe, Barbara pedig követte, és próbált minél erősebb ütéseket rámérni. Amikor Thomas megfenyítette, azt hitte annál már nem lehet rosszabb. Most Barbara egyértelműen rácáfolt erre. Thomas hideg megfontoltsággal, előre meghatározott számú ütést mért rá, Barbara viszont bosszúból kínozta, maga sem tudva meddig. Caty minden ütés után úgy érezte, már nem bírja tovább, mégis az volt a legiszonyúbb benne, hogy nem tudta mikor lesz már vége. A csuklójába mélyedő bilincs okozta fájdalmat szinte már nem is érezte, csak a feneke izzott a csapások alatt. Végre abbamaradt a fájdalom. Patakzottak a könnyei, és még utána is hangosan nyüszített.

– Ezt a tegnapiért kaptad – szólt Barbara –, de ne örülj, még nem fejeztem be. Azt akarom, hogy áruld el nekem a páncélszekrény új kódját.

Választ nem is várva, ráhúzott egyet Caty fenekére. Ő azonnal följajdult, és sírva nyüszítette, hogy nem tudja, nem árulta el Thomas. Barbara nem ütött olyan gyorsan egymás után, mint eddig, hanem néhány ütés között tartott hosszabb, vagy rövidebb szünetet, de Caty csak ugyanazt jajgatta egyfolytában. Valójában maga sem gondolta, hogy megtudhatja az új kódot, mert Thomas elővigyázatos annyira, hogy nem árulta el, de ez legalább ürügyet szolgáltatott Caty további kínzására. Igaz, hogy e nélkül is megtehette volna, de próbálta elhitetni vele, hogy addig fogja vesszőzni, amíg el nem árulja a kódot. Ez sikerült is, mert Caty egyfolytában, könnyek között, hol üvöltve, hol elcsukló hangon könyörgött, hogy hagyja abba, nem tud semmit. Barbara élvezte a vergődését, de nem is az okozott neki örömet, hogy fájdalmat kelthet benne, hanem inkább az, hogy uralkodhat fölötte, és elégtételt vehet az elszenvedett sérelmei miatt.

Végül megunta a játékot, nem izgatta már, hogy kicsikarhatja Caty fájdalmas nyögéseit, mert ő mindig csak ugyanazt hajtogatta. Úgy gondolta, ideje lesz most már eltűnnie innen. Nem számított rá, hogy sikerül elmenekülnie, pedig lázasan törte rajta a fejét egész éjszaka. Borzasztó lett volna elviselni újból ugyanazt a tortúrát, mint tegnap. A telefonhoz lépett hát, és hívta a jól ismert számot, rendelt egy taxit a ház elé. Várakozás közben gondolta, szétnéz még a házban, hátha talál valami kedvére való dolgot, kárpótlásként a tegnapiért. Nem talált semmi különöset. Minden ugyanolyan volt, mint akkor, amikor még szívesen látott vendég volt itt. Még Caty táskáját sem találta meg, pedig emlékezett rá, hogy abba tette a tőle visszavett pénzt.

Kezdett aggódni, mert feltűnően hosszú ideje várakozott már, és még mindig nem volt sehol a taxi. Egy emeleti ablakból figyelte az utcát, mert a ruhája a verekedés következtében eléggé csapzott állapotban volt, a cipője sarka is letört, feltűnő lett volna, ha az utcán álldogál. Végre feltűnt a várva várt taxi. Kicsit gyanús volt neki, hogy szokatlanul nagy sebességgel érkezett, de megörült, és mezítláb szaladt lefelé a lépcsőn az ajtó irányába, törött sarkú cipőjét a kezében fogva, így nem láthatta, hogy nem áll meg az utcán szokás szerint, hanem feltárul a távirányított kapu, és a kocsi behajt egészen a bejárat elé. Az ajtaja fölpattan, és Thomas ugrik ki belőle, a vezető melletti ülésről.

Csak néhány lépést kellett tennie a bejáratig, és már bent is volt. Pontosan akkor ért oda Barbara is, és szinte egymásnak ütköztek az ajtónál. Iszonyúan megrémült a találkozástól, a szíve egy pillanat alatt a torkában dobogott, nem számított most Thomasra. Ő megragadta a csuklóját, ujjai olyan erővel szorultak a kezére, hogy rögtön elejtette a cipőt.

Thomas szeme szikrákat szórt, amikor ránézett Barbarára. Határtalan düh sugárzott belőle, még sosem látta ilyennek. Mindig megfontolt, és nyugodt volt, mint akit semmivel nem lehet kihozni a sodrából. Úgy látszik, ez most mégis sikerült, és ez még inkább okot adott az aggodalomra. Néhány másodpercig egymás szemébe néztek, majd Thomas hirtelen elkezdte vonszolni Barbarát befelé. Kíméletlenül, mit sem törődve azzal, hogy bukdácsoló léptekkel követi-e, vagy sem. Ha elesik, a földön is végighúzta volna.

Először abba a szobába mentek, ahol a páncélszekrény volt, de Thomast nem az érdekelte. Sorra húzgálta ki az íróasztal fiókjait a szabad kezével, közben egy pillanatra sem csökkent a szorítása Barbara csuklóján. Nem találta meg, amit keresett, ez még fokozta a dühét. Egy fiók kiesett a földre, a többit pedig olyan erővel lökte be, hogy kis híján összetört tőle. Az íróasztal mellett még mindig ott hevert az aktatáska. Föltette az asztalra, és fölpattintotta a zárját. Volt benne egy erős kötél összetekerve, ezt kivette, és már vonszolta is Barbarát vissza a hallba.

Már menet közben a kötél végét a fogával kihúzta a csomóból, az kibomlott, és hosszan csúszott utána a szőnyegen. Egyenesen oda mentek, ahol Caty volt kikötözve. Thomas a mellette levő oszlophoz lökte Barbarát, olyan vadul, hogy ha nem kapja el a fejét, az orra is betört volna. Csuklójára többször egymás után rátekerte a kötelet, és hozzákötözte a másikhoz, az oszlop mögött. Csak ekkor engedte el Barbara kezét. Ujjai helyén teljesen fehér volt a bőre a szorítástól, és élesen kirajzolódott a mintázata. Eddig félelmében eszébe sem jutott, hogy ellenkezzen, most is csak azt érezte, hogy fogoly lett. Nem tud szabadulni innen, és hatalmába kerítette a rémület.

Thomas dühe nem csökkent attól, hogy már nem kellett Barbarát fogva tartania. Mögé lépett, és a már amúgy is megviselt ruháját megragadta a hátán, majd egy erős, durva mozdulattal leszakította róla. A ruha teljesen kettészakadt, a maradékát Thomas Barbara lábához dobta.

Eddig egyáltalán nem törődött Catyval, úgy csinált, mintha nem is látná, hogy ott van hátrafeszített karral, kiszolgáltatottan, megkínozva. A feje előrebukott, vörös haja az arca elé omlott, de azért látta, hogy Thomas jött haza, és látta milyen düh lett úrrá rajta. A fenekét is nagyon égették még az elszenvedett csapások, és a csuklója is nagyon fájt a bilincs miatt, de hiába volt elfoglalva a saját fájdalmával, egyre jobban félt Thomastól. Tudta, hogy hibát követett el, és a hibákért fizetni kell. Most újból félelmetesnek, és maga fölött állónak látta. A reggeli határtalan boldogsága, és optimizmusa már köddé foszlott.

Felkészült rá, hogy most Thomas fogja folytatni, amit Barbara elkezdett, de úgy érezte, nem tud már több fájdalmat elviselni. Mégis képtelen volt könyörögni, hogy engedje el végre, legalább a bilincsektől szabadítsa meg. Nem bírta a fejét sokáig fölemelve tartani, előrehanyatlott, és a haja elzárt minden kilátást. Megadóan tűrte a sorsát, mást úgy sem tehetett.

Tudta, hogy Thomas előtte áll, és őt nézi. Egyszer éles fájdalom hatolt a fejbőrébe. Thomas belemarkolt a hajába, fölemelte a fejét, és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. Egészen közel hajolt hozzá, Caty megrémült az arckifejezésétől, olyan vadállati dühöt látott rajta. Csak fokozta a hatást, hogy Thomas kezében ott volt a lovaglópálca. Elengedte a haját, Caty feje újból lehanyatlott. Csak azt látta, hogy Thomas kicsit eltávolodik tőle, majd iszonyú fájdalom hasított a fenekébe. éles hangon, hatalmasat sikoltott, szemei megteltek könnyel, és imbolyogni kezdett a kötél végén.

Nem, ezt nem lehet kibírni, gondolta, de már várta a következő csapást. Hiába várt nem történt semmi. Kicsit fölemelte a fejét, és Thomast kereste, de nem volt ott ahol az előbb állt. Nem látta sehol. Rosszat sejtett, már amennyiben lehet még rosszabb ettől.

Érezte, hogy valaki a bilincseivel matat. Váratlanul kinyílt a bilincs, és lezuhant előbb az egyik keze, majd rögtön utána a másik is. A hirtelen szabadságtól megbillent, nem tartotta már a kötél a testét. Hihetetlen megkönnyebbülést érzett, nem vágta már a bilincs éles vasa a csuklóját. Nem tudott rögtön fölegyenesedni, néhány határozatlan lépést tett ide-oda félig görnyedten, majdnem elesett. A következő pillanatban már érezte, hogy Thomas a teste alá nyúl, és ölbe veszi. Önkéntelenül belekapaszkodott a nyakába, és ő vitte hosszan végig a hallon, föl a lépcsőn, egészen az emeleti hálószobába.

Óvatosan letette az ágyra, Caty mégis felnyögött, amikor a feneke a lepedőre ért. Azonnal a hasára fordult, arcát a párnába fúrta, és zokogott. Nem tudta miért, de most kitört rajta a sírás. Pedig megmenekült a további vesszőzéstől, a feneke, és a keze is nagyon fájt, de még az is nehezére esett, hogy megmozduljon, és megtapogassa.

Thomas kiment a szobából, de Catyt tovább rázta a sírás. Nem tudta abbahagyni, bárhogy igyekezett is. A legutolsó vesszőcsapás fájt neki a legjobban, amit Thomastól kapott, pedig segítséget, és megértést várt volna tőle inkább. Úgy érezte, most megszakadt benne valami. Véget ért az a gyönyörű érzés, amit reggel még örökké tartónak gondolt. Lassan abbahagyta a sírást, közöny, és szomorúság lett rajta úrrá.

A nyitott ajtón keresztül lentről éles sikoly hallatszott be a szobába, majd még egy, és utána már teljesen egybefolyt a sikoltozás. Barbara hangja volt, valószínűleg Thomas a büntetés második részét szabta ki rá. Catyt azonban teljesen hidegen hagyta a kínlódása, sem sajnálatot nem érzett, sem kíváncsiságot, és már nem is akarta megbüntetni az őt ért sérelem miatt. Fölkelt az ágyról, magára öltötte a ruháját, megkereste a táskáját, és kisétált a szobából. Végigment a függőfolyosón, és lement a lépcsőn. Egyáltalán nem törődött vele, hogy Thomas észreveszi-e, vagy sem, csak gépiesen ment kifelé.

Thomas annyira el volt foglalva Barbara megleckéztetésével, hogy azt sem vette észre, amikor Caty kinyitotta a bejárati ajtót, és kilépett a ház elé. A taxi még mindig ott állt a ház előtt, a sofőr, egy vékony szőke fiatalember céltalanul lődörgött mellette, és a földet bámulta. Az ajtónyitásra fölnézett, és egy pillanatra összetalálkozott a tekintete a Caty-éval. Ő azonban olyan közönyösen sétált el mellette, mintha ott sem lenne. A sofőr végigkövette a tekintetével, mint egy jelenést, amíg ki nem ment a kapun, és el nem tűnt a kerítés mögött.

Caty már menet közben megkereste a kocsi kulcsát, beült, és elindult. Az autót szinte nem is ő vezette, olyan volt, mint egy robotpilóta, nem tudta hová megy, csak lassan rótta az utcákat. Azon vette észre magát, hogy lefékez a ház előtt, ahol lakik. Kezdett magához térni, és egy kicsit csökkent a szomorúsága is. úgy érezte, most visszatért a régi életébe, és csak egy furcsa álom volt az egész, ami történt vele.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése