5. rész
Az X236BG sokban
hasonlít a Földre, ezt már az űrhajóból is megállapítottuk. Ahogyan az űrkomp
közeledett a felszínhez, még több hasonlóságot fedeztünk fel – hatalmas
erdőket, két, egymással szinte párhuzamos futó folyót, az egyik oldalon magas
hegyeket. Ami viszont meglepő, sehol nem látni nyomát annak, hogy nagyobb csoport
élni itt, városoknak semmi jele...
Amikor ezt felvetem,
Zoey először mérges pillantást lövell felém – nem tudom, hogy ez még a
nádpálcázás miatt van, vagy csak azt a poénomat nem díjazza, hogy egy párnát
nyújtottam át neki, amikor a beszálltunk a kompba... –, de pár pillanat után
megosztja az információt.
– Mint annyit
mondott, hogy pár éve már tűzszünet van a bolygón. Vagyis inkább csak
hallgatólagos megállapodások bizonyos dolgokról. Ez a hely, ahova megyünk,
régen kedvelt üdülőhely volt, most pedig amolyan senki földje. És nem leszünk veszélyben.
– Ezt is Mint mondta,
hogy nem leszünk veszélyben? – kérdezem szkeptikusan. – És azt nem mesélte el,
hogy kik háborúznak és miért?
– Arra nem volt idő
– feleli Zoey elhúzva a száját –, mivel egy hülye pasi megzavarta a
beszélgetésünket, majd egy másik hasonlóan hülye pasi értelmetlen dologgal
kötötte le az időmet.
– Úgy látom, hogy tényleg
nem sok hatása volt – szúrja közbe Ciobar. – Talán meg kellene ismételni
lefekvés előtt, mondjuk duplázva...
– Egy perc, és
landolunk – szólal meg Serpent, megelőzve Zoey reagálást.
Miközben egyre közelebb
kerülünk a talajhoz, feltűnik egy épület. Olyan, mint egy kisebb kastély,
középen pár oszloppal, előtte hatalmas szabad terület, egy kis tóval. Ismét
ellenőrzöm a fegyveremet. A vulcani fegyverek elképesztőek, heten még úgy is
simán le tudnánk győzni egy földi századot, hogy egy-két lány egyetlen lövést
se adna le... Egy kicsit meg is nyugszom, amikor a komp érzékelője csak 8
életjelet mutat a közelben.
Csak egy apró
rándulást lehet érzékelni, amikor földet érünk – nem tudom, hogy ez Serpent,
vagy a számítógép érdeme. Én lépek ki elsőnek, és így én pillantom meg a ránk
váró három személyt. Még ilyen távolságból is meg tudom állapítani, hogy két nő
és egy férfi. Egy kicsit zömökebbeknek látszanak a földi embereknél, de az
valószínűleg a valamivel nagyobb gravitáció miatt van, amit az első lépések
után érezni lehet.
Nem látok fegyvert a
vendéglátóinknál, de a további öt, láthatatlan személy nem hagyja lankadni a
figyelmemet. Intek Serpent-nek és Ciobar-nak, hogy két oldalt figyeljenek, majd
előre engedem Zoey-t és Sharont – Zoey-nak tárgyalnia kell, Sharon pedig a
vezetőnk. Az pedig megnyugtató, hogy Chen védi a hátamat, de furcsa módon Abbatissa
nyugalma is pozitívan hat rám.
A bolygólakók korát
elég nehéz megállapítani, elsőre azt mondanám, hogy a középen álló nő valamivel
idősebb, mint a másik kettő. Szerintem ő a vezetőjük, és ez megerősítést is
nyer, amikor megszólal:
– Mint vagyok, és
üdvözöllek bennetek a Pruglen bolygón.
A fordítógép így,
személyes kommunikáció során, teljesen furcsa hatást ér el az embernél...
Egyrészt halljuk az eredeti szavakat, amelyek teljesen ismeretlenek, bár Mint
hangszíne egészen kellemes. Másrészt a fülünkbe egy gépi hang mondja a
fordítást, érzelemmentesen. Ráadásul a „Pruglen” szó után a számítógép
hozzáteszi: „Nem lefordítható, a bolygó neve a helyi nyelven”. Mintha nem lenne
egyértelmű... Azt is el kellene fenekelni, aki a fordítógépet programozta...
– Zoey vagyok a Föld
nevű bolygóról, és nagy örömmel segítünk, bármi is a probléma – feleli
szertartásosan Zoey, és a gép már kezdené lefordítani a mondatot, amikor Mint
int, és mutatja, hogy egy ők is rendelkeznek egy hasonló eszközzel.
– Szerintem menjünk
be a házba, ott kényelmesebben tudunk tárgyalni – mondja Mint, majd felém
pillantva megjegyzi: – Nem kell aggódni, nem fenyeget benneteket semmilyen
veszély.
A nő pillantása
nyílt, egyenes, így én csak biccentek, hogy elfogadom, amit mond. Intek a
többieknek is, és mindenki elteszi a fegyverét a tokjába.
Egy viszonylag nagy
teremben ülünk le egy ovális asztalhoz, egyik oldalon mi heten, a másik felén a
prugleniek (még hozzá kell szoknom, hogy így nevezzem őket). Megjelenik négy
újabb személy, és valamilyen italt öntenek a poharainkba. Feltűnő, hogy a két
lány a lányokat szolgálja ki, a két férfi pedig bennünket, pasikat. Mint nagyon
érzékeny, most is azonnal észreveszi, hogy valami zavar, de félreérti a
reakciómat:
– Nem tudom, hogy
mit ihattok a mi italainkból, így ez csak sima víz, egy kis mentalevéllel. De a
központi rendszerünk már szkenneli a szervezeteteket, vacsorára ízletes
fogásokkal tudunk majd szolgálni.
– Köszönjük, a víz
most tökéletes – mondja Zoey, majd sorra bemutat bennünket a vendéglátóinknak. Mindenkit
alaposan szemügyre vesznek, akiről éppen szó van, de még mindig csak Mint tesz
fel egy-egy kérdést, amikor nem egyértelmű valami, vagy ha a gép nem képes
pontos fordításra.
Én egyre inkább
tűkön ülök, ideje lenne megtudni, hogy mi is probléma a bolygóval, de Mint
újabb kérdéseket tesz fel, főleg a hierarchiára vonatkozóan, hogy kinek mi a
feladata az űrhajón, ki a vezető, ki kinek a beosztottja, ilyenek. Már ott
tartok, hogy közbeszólok, amikor a prugleni nő befejezi a kérdezősködést (talán
tényleg tud olvasni a gondolataimban???), és ő veszi át a szót.
– Mielőtt
bemutatkoznánk, el kell mondanom, hogy miért is kértünk segítséget – kezdi. –
Bár már nagyon régen küldtük az utolsó üzenetünket, én akkor még kislány voltam,
és valamivel jobb talán a helyzet, de...
Nagyot sóhajt,
oldalra pillant a másik két társára, mintha megerősítést várna tőlük, de ők
csak bámulnak maguk elé, bennünket vizslatnak, de még csak véletlenül sem néznek
egymásra.
– Nos, talán csak
áltatjuk magunkat – folytatja Mint, miközben kortyol egyet. – Az egész 156 éve
kezdődött, egy sima, egyszerű tüntetéssel, ahol a nők egyenjogúságot szerettek
volna maguknak. Akkor a bolygón nagyjából 256 millióan éltek – most alig
vagyunk többen 3 milliónál...
156 éve tartó
háború??? Több mint 250 millió halott??? Mi a fenét csináltak?
– Kik a szembenálló
felek? – szól közbe Zoey, mivel látja, hogy Mint ismét elbizonytalanodik.
– A háború a férfiak
és a nők között zajlik – szólal meg másik prugleni nő. – És mi állunk nyerésre.
– Ez nem igaz,
Ronett! – Mint most először emeli fel a hangját. – Vagyis az igaz, hogy a két
nem között zajlik a háború – fordul felénk –, de az nagy tévedés, hogy bármelyikünk
is nyerésre állna... Persze ha a bolygó elpusztítása a cél, akkor nagyon közel
vagyunk hozzá.
Ronett elhúzza a
száját a rendreutasítástól, a Mint másik oldalán ülő pasi pedig elégedetten
mosolyog. Ez nagyon nincs így jól... Két ország háborújában ki lehet találni
valamit, valamilyen kompromisszum köthető, valószínűleg terület miatt
harcolnak, vagy valamilyen politikai ok miatt. De ha a nők és a férfiak
harcolnak??? Itt nem lehet demarkációs vonalat húzni, együtt kell élniük...
– Megpróbálom nagyon
röviden vázolni a helyzetet – mondja Mint, most már valamivel bátrabban.
Szerintem nagyon tartott attól, hogy egyből felállunk az asztaltól, amint
meghalljuk a lényeget. És persze jogosan félt ettől, én is egyből menekülnék,
de az információ annyira váratlan, hogy nem is tudjuk elsőre felfogni. – A 156
évvel ezelőtti tüntetés lázadássá fajult, amikor az egyik női aktivistát
börtönbe zárták, ahol máig tisztázatlan körülmények között meghalt. Ezt
felhasználta..., egy nő..., akit a nők többsége a legnagyobb nőnek tart, a
férfiak pedig minden baj okozójának...
Mint ismét
elbizonytalanodik. Bennem pedig csak most esik le, hogy szemben velünk nem
kettő, hanem három oldal van. És most már látom, hogy Ronett a nők képviselője,
a pasi a férfiaké, Mint pedig valamilyen közvetítő, ő akar igazából valamilyen
megoldást, a másik kettő örömmel folytatná a háborút.
– Ez már történelem
– szólok közbe, szándékosan durva hangon (bár nem tudom, hogy a tolmácsgép
ebből mennyit ad át). – Nem tudom, hogy itt mennyi az átlagéletkor, de
gondolom, hogy már régen meghaltak az akkori szereplők.
– Ez igaz – feleli
Mint, és most egy kicsivel másképpen néz rám. – De a mi lelkünkben minden benne
van. Nem lehet megoldást találni, ha nem szembesülünk ezekkel.
– Folytasd Mint. –
Meglepetésre most Sharon szólalt meg, eddig nem volt szokása átvenni a szót
Zoey-tól.
– Tena volt a nő
neve. Kiépített egy hálózatot, csak nőkből. Fél év alatt a felnőtt nők 90
százaléka a Nőkért mozgalom tagja volt. És ekkor egy adott pillanatban, Szent
Tia éjszakáján, a nők elfoglalták Matra, az egyik földrész legfontosabb
pontjait.
– Könnyű dolguk volt
– szólt közbe a prugleni férfi. – Bevetették a nőiességüket, elcsábították az
őröket, majd megölték őket.
– Ebben is van
igazság – feleli Mint. – Ő Mada. Gondolom, közben rájöttetek, hogy ahogyan
Ronett a nők képviselője, úgy Mada a férfiakat képviseli. És abban igaza van,
hogy a nők elcsábították a pasikat, de nem ölték meg őket. Vagyis nem mindet.
De ez már megint szubjektív.... Az tény, hogy a nők sok fegyvert szereztek, és
átvették a hatalmat.
– A férfiak és nők
azóta ölik egymást? – teszi fel a kérdés Chen. Nem tehetek róla, de amikor ezt
meghallom, egy pillanatra elfelejtem a Pruglen bolygó gondjait, és csak arra
tudok gondolni, hogy ma este Chen Mon Dy fog nálam jelentkezni büntetésre...
Nem tudom, hogy Mint mennyit érzékel ebből, de valamennyit biztosan, mivel mosolyogva
válaszol – ez az első mosoly az arcán, mióta megláttuk.
– Szerencsére nem.
Az első 10-20 év nagyon szörnyű volt, minden fegyvert bevetettek, rengetegen
meghaltak. Ezt követően kialakult egy status quo. A bolygó egyik felén a
férfiak, a másikon a nők uralkodtak. De amikor alig egy nemzedék alatt a népesség
a felére csökkent, mind a két fél megrémült. Aláírták a pattani szerződést, amely
kikötötte, hogy nem lehet több erőszak, aki egy másik pruglenit megöl, azt elítélik,
akárkiről is van szó. Viszont ez nem oldott meg semmit... Megmaradt az elkülönülés,
az ellenkező nem csak fogolyként volt jelen a másik területén.
– Így a nők nem
tudtak teherbe esni pasik nélkül – veszi át a szót Ronett. – És ha nincs
újszülött, akkor a faj kihal...
– Érdekes megoldások
születtek – most Mada folytatja. – Sok nő direkt fogságba esett, csak azért,
hogy a férfiak megerőszakolják, és gyereke legyen.
– A férfi foglyoknak
valamivel jobb volt a sorsa – folytatja Mint –, mivel nem bántották őket, és
szebbnél szebb nőkkel kellett szexuális életet élniük.
– De ez a nők
előnyét biztosította – mondja Mada. – Egy pasi több tucat nőt tud teherbe
ejteni, miközben egy nő csak egyszer lehet terhes, bármenyi férfi is szexelt vele.
– De... – kezdi
Sharon, és látszik, hogy nem szívesen folytatná.
– Azt nem lehet
előre tudni, hogy mi a gyerek neme – fejezi be a gondolatot Zoey. – Ne
mondjátok, hogy a gyerekek sorsa is a neműktől függ...
– Természetesen nem
öltük meg a gyereket, ha fiú volt egy női területen, vagy fordítva – mondja
Mint. – De... De másodlagosak lettek.
– Ami főleg a nők
számára volt nagyon nehéz – veszi át a szót Ronett. – Ők hordták 12 hónapig, ők
szenvedtek a szülés alatt... És ha fiút lett, akkor egy idő után le kellett
mondania róla... Igazságtalan volt az egész...
– De ez nem
minden... – Mint tekintete elhomályosul. – A nők kifejlesztették, hogy
módosítani tudják a születendő gyermek nemét. Vagyis a női területen születendő
gyermekek 95 százaléka lány lett. Ami jó ötletnek tűnt... De lett két nem várt
következménye.
– Az egyik –
folytatja Mada –, hogy sokkal több nő lett, mint amennyit a pasik ki tudnának
szolgálni.
– A másik pedig az –
mondja Ronett –, hogy természetesen a pasik sem hagyták válasz nélkül... Mivel
látták, hogy vesztésre állnak, így kasztrálni kezdték magukat. Vagyis hiába
lett több lány, de nincs, aki megtermékenyítsen bennünket...
– Ekkor jött létre
egy kiegyezést kereső csoport – mondja Mint, – egyértelmű volt, hogy ha így folytatjuk,
akkor kihalunk. A csoport vezetője a mamám volt, ő küldte el az üzeneteket. Én
pedig folytatom a törekvését. Bár nem tudom, hogy mi lehetne a megoldás...
– De most van
valamilyen fegyverszünet – mondja Zoey, miközben én azt gondolom, hogy ezt a
helyzetet lehetetlen megoldani, és jobb lenne azonnal elindulni haza.
– Ez a fegyverszünet
már jó pár évtizede él – feleli Mint. – De ez... Ez csak elodázza a helyzetet.
Vagyis már jó 100 éve nem volt gyilkosság, nem ölt meg senki egy másik
pruglenit, csak azért, mert nő vagy férfi. De nem kell öldökölni... Ha nem
születnek gyerekek, és nem vagyunk örök életűek (és nem vagyunk), akkor
egyértelmű, hogy pár nemzedék alatt kihalunk...