2014. november 6.

A magánóra



A magánóra
Szerző: Tealevél

Borcsa lehajtotta a fejét az asztalra. Rá a füzetre, kezéből kiesett a ceruza. Szabályosan nyüszített.

– Neee, nincs kedvem.

– Muszáj. Írjad! – S a tanár már diktálta is a következő feladatot.

Borcsa feltápászkodott, a ceruzát is felvette, de csak azt forgatta s nem írt. Mereven bámult a semmibe, aztán a tanár szavába vágva, nyafogó hangon kezdte:

– Már az előzőnél is azt mondtad, hogy még egyet. A még EGYET nem azt jelenti, hogy még százat, hanem hogy még EGY-et!

A tanár úr elmosolyodott, sóhajtott, ingatta a fejét, majd végtelen higgadt, szelíd hangon mondta:

– Mintha már egyszer szóba került volna köztünk a "még egy" kifejezés különböző értelmezésének problémája. – Borcsát idegesítette ez a stílus. – Az én véleményem nem változott, s úgy látom a tiéd sem sokat. Egyezzünk meg valamiben: Ha nem azt mondom, hogy még egy utolsót, akkor valószínűleg még egyszer fogom mondani, hogy még egyet.

Újrakezdte a feladat diktálását, Borcsa ezúttal leírta, s nyomban hozzá is fogott megoldani. A tanár úr csak nézte. Vagyis bámulta. A füzetre csak ritkán pillantott, mert azt már tudta, hogy a lány utálja, ha előbb nézi meg, minthogy ő késznek nyilvánította a feladatot. Így is látta, hogy a megoldás helyes lesz. Nem értette a lányt. Nagyon nem. Pedig ismerte egy ideje. Láthatóan nem okozott neki nehézséget a feladat. Folyamatosan írt, fel sem pillantott gondolkodni.

– Miért nem írtad meg házinak ezeket?

– Mert nem tudtam. Nem mentek.

Hogy ez nem igaz, az nyilvánvaló volt. Borcsa most is egyedül boldogult, a tanár úr nem segített, csak ült mellette, s a gondolataiba merült. Borcsa volt az egyetlen tanítványa, aki nem korrepetálásra járt hozzá, hanem az érettségire készítette fel, mert a lány sulijában nem indult fakultáció. Kedvelte. Ezt nem tagadhatta. De egyre jobban zavarta a viselkedése. Amikor csak haverként ismerték egymást jó fejnek találta. S – ahogy most visszaemlékezett –, még nyár végén is felszabadultan, jókat beszélgettek. Tetszett neki a félénk, aranyos, kislányos stílussal párosuló határozott vélemény az élet nagy kérdéseit illetően, amit tudott is mire alapozni, mert jóval tájékozottabb volt a kortársainál. Szeretett vele vitatkozni, szerette a makacsságot, amivel Borcsa az igazát védte akkor is, amikor már felesleges volt. Érezte, hogy kettejük viszonya mostanra megváltozott. Ám hogy miért, azt nem tudta, s igazából el is utasította. Nem tudta, hogy a lány azért is választotta őt tanárául, mert egyszer a nyáron alaposan megdorgálta, amiért úgy mondott ítélkező véleményt egy emberről, hogy alig ismerte. És azt sem tudta miért van, csak felettébb zavarta, hogy a lány néha nyelvbotlásból magázni kezdte. Persze, ha tudta volna miért, akkor sem engedte volna a nála alig öt esztendővel fiatalabb lánynak, hogy magázza.

A feladat elkészült. Persze hibátlan. A tanár úr megdicsérte, s nem is említette, hogy lecke lett volna. Haladtak tovább az anyaggal, de Borcsa alig figyelt. Álmosan pislogott, az esze egész másutt járt.

– Írd meg ezeket jövőórára! – Bekarikázott néhány feladatot.

– Mert különben mi lesz? Ha nem csinálom meg, sem történik semmi.

A srác erre a reakcióra végképp nem számított. S nem is tudta mit tegyen, mit szóljon. Természetéből adódóan még mindig higgadt maradt.

– Borcsa, hiszen te szeretnél egyetemre menni, ugye? S állítólag ez érdekel, ezzel szeretnél foglalkozni. Akkor a saját érdekedben és élvezetedre miért nem írod meg a leckét, s miért nem figyelsz, ha épp magyarázok valamit? Nem értelek.

Ekkor a lány kirohant a szobából, át a konyhába, nekidőlt a szekrénynek és lecsúszott, úgy ült a földön, kitört belőle a zokogás. A tanár utánament, melléguggolt. Megsimogatta, mire az rátámadt:

– Persze, hogy nem értesz, hiszen te semmit nem értesz! – Szabályosan üvöltött. – Elegem van! Mindenhonnan csak azt hallom, hogy: "Hiszen te akarsz egyetemre menni.", meg: "Elég nagy vagy már a felelősséghez." és: "A te tudásod, a te felelősséged". És közben senkit nem érdekel, mi lesz velem. Nekem ez túl sok. Nem bírom, nem bírom!

– De hát tudod, hogy engem érdekel, és az akarom, hogy felvegyenek. Épp segíteni próbálok, csak te nem hagyod.

– Nem! Hiszen még csak annyit sem mondtál, amiért nem írtam meg a leckét, hogy "Irgum-burgum". Te is csak a felvételivel jössz. Így nem segítesz. Akkor segítenél, ha felfognád, hogy még nem akarok felnőni és képtelen vagyok folyton arra gondolni mi lesz júniusban. Akkor segítenél, ha szem előtt tartanád te a júniust, s nekem nem kéne. Nekem elég volna azért leckét írni, mert ha nem teszem, te dühös leszel, s félek a büntetéstől. – Az utolsó két mondatot már lenyugodva, szemét lesütve mondta.

A fiú megértette. Kezével felemelte a lány állát, s kényszerítette, hogy a szemébe nézzen.

– Biztosan ezt akarod?

Borcsa némán bólintott, s még a könnyfátyol alatt is látszott a szemében a magabiztosság.

– Jól van. Akkor most kicsit megváltoznak a dolgok.

Felemelte a lányt, ölben vitte vissza a szobába. Borcsával a kezében ült le az asztal melletti székre, s őt közben az ölébe fektette. Borcsa elfelejtett levegőt venni, a szemét becsukta. Sejtette mi következik, de megfogalmazni képtelen lett volna. Csak tűrte, hogy a srác felhajtsa a szoknyáját és lehúzza a harisnyáját a bugyijával együtt. Mikor hátra húzta a kezét és összefogta a hátán, eszébe sem jutott ellenkezni. Aztán csönd lett. Vészjósló néma csönd. Borcsa egy örökkévalóságnak érezte, míg végre megszólalt a tanár:

– Öt feladat volt feladva házinak. Ezentúl egy feladat elmulasztásáért tíz fenekes jár. Tehát most ötvenet kapsz a házi miatt, aztán kapsz még húszat, amiért órán nem figyeltél. A hisztizésért nem szeretnélek megbüntetni, mert tudom mennyire nehéz ez az időszak neked, és különben sem vagyok az apád, hanem a tanárod. De ha legközelebb is így rám támadsz, és nem tudsz kulturáltan higgadtan beszélni hozzám amikor szeretnél valamit, akkor bizony azért is ki fogsz kapni.

Azzal már le is csapott. Borcsa nem láthatta, de felismerte a szerkesztéshez használt kemény fa vonalzót. A tanár kíméletlen egyenletességgel osztotta az ütéseket. Borcsának patakzottak a könnyei. De ez csak részben volt a fájdalom miatt. Elhatározta, hogy nem fog könyörögni, hogy hagyja abba, hiszen ő tudta a legjobban, mennyire kiérdemelte a büntetést. Azért abban reménykedett, hogy nem egyszerre kapja meg mind a hetvenet, de ő képtelen volt számolni, s a tanár úr sem hangosan számolt, így a lány nem is tudta hol tartanak, csak azt érezte, egyre közelebb áll hozzá, hogy összeessen. Ám ez nem következett be, mert a srác erősen tartotta. Így végül kibírta a hetvenet. Egyben, mert bizony a tanár úr nem tartott szünetet.

Mikor végre vége lett, az első megkönnyebbülés után érezte csak, hogy mennyire ég a feneke. A tanár úr talpra állította. Ő felöltözött, s felszisszent, ahogy felhúzta a bugyiját. Amint elrendezte sorait, a srác, aki eddig nem mozdult, s továbbra is a széken ült, kinyújtotta a karját, hogy magához vonja a lányt. Féloldalról az ölébe ültette, s szorosan ölelte magához. Borcsa a tanár mellkasára hajtotta a fejét és újult erővel tört fel belőle a zokogás. Bár kényelmetlen volt lángoló fenékkel a srác ölében, ez elenyésző volt ahhoz a boldogsághoz képest, amit belül érzett: csupa hála és öröm, mert visszakapta a gyermekkorát, és mert a tanár úr törődik vele. Aztán elfogytak a könnyek, s lassan szétváltak.

- Adok még egy feladatot leckének. - S a tanár úr beleírta a feladat sorszámát Borcsa füzetébe.

– Köszönöm – monda Borcsa őszintén és szívből, s bár ő a leckére akarta mondani, mire elhangzott, mindketten tudták, ez nem csak a feladatra vonatkozott. Tekintetük találkozott, a tanár mosolygott.

– Jujj, olyan jópofa ez a 4-es! Csináld meg ezt is!

– Héjj! A még egyet nem azt jelenti, hogy még százat!

Mindkettejükből kitört a nevetés, s nem is tudták abbahagyni még egy jó darabig. A srác is boldog volt, mert megérezte, hogy most visszakapta azt a pajkos, makacs kislányt, akit anno megismert. Borcsa pedig elhatározta, hogy amint hazaér, a 4-es feladat lesz az első, amit elkészít, mert kíváncsi volt, miért mondta rá a tanár úr, hogy olyan jópofa.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése