Könyvajánló

Julie Kenner - Stark-trilógia 1 - Forró rabság

– Olyan kegyetlen vagy – mondom.

– Dehogy vagyok – feleli, beszéd közben végighúzva az ajkát az arcomon és a halántékomon. – Mondja, Ms. Fairchild, mi legyen a büntetése? Mit csináljak azzal a rossz lánnyal, aki magához nyúl, amikor nem lenne szabad?

Arra gondolok, amit akkor suttogott nekem, amikor utoljára ültem ebben a limóban. Hogy mivel büntethetne. Hogy ha itt lehetne, talán el kellene fenekelnie. Incselkedett – játszott –, de én igazi vágyat hallottam a hangjában, és ettől még jobban felizgultam.

Megnyalom az ajkamat, és elfordítom a fejemet, hogy lássam.

– Talán el kéne fenekelned.

A szeme annyira besötétedik, hogy eltévedhetnék benne.

– A rohadt életbe, Nikki!

Mocorgok az ülésen, és az ölébe hasalok, úgy, hogy a csipőm a combján legyen. Megfontolt lassúsággal fölemelem a szoknyámat. A gyöngysor a farpofáim között van, a csipkés harisnyatartót lejjebb húztam a combomon. Egyébként pucér a fenekem.

– Kezdd! – suttogom. – Büntess meg!

Még nedvesebb vagyok, a csiklóm lüktet a várakozástól. Nem bírom elhinni, hogy én csinálom ezt.

Tenyerével megdörgöli a faromat. Behunyom a szememet. Szédületes az érintése.

– Nikki – mondja –, erre van szükséged?

Kinyitom a szememet, és meglátok a vágy mögött egy csepp szorongást. A forradásaimra gondolok. Az ígéretemre, amit neki tettem, hogy nincs több szükségem a fájdalomra.

– Nem – mondom -, de ezt akarom.

Figyelem, hogy hogyan változik át a szorongás színtiszta érzéki forrósággá.

– Maga rossz kislány volt, Ms. Fairchild – mondja. Hangja lökéshullámokat indít el bennem.

– Igen, uram. Igenis, Mr. Stark.

Tenyere megsimogatja a fenekemet, utána hűvös széllökést érzek, mielőtt megütne. Felkiáltok, inkább a meglepetéstől, mint a fájdalomtól. Ismét megdörgöli a fenekemet, ujjai lesiklanak a farpofák között arra a pontra, ahol nedvesen tüzelek érte. Felnyög, amikor a hüvelyem rátapad, miután durván belém nyomta két ujját.

– Ó, Nikki. – Kihúzza a kezét, ismét rácsap a fenekemre.

Ezúttal nem ugrok meg, csak levegő után kapok, hangosan, amikor elképzelem a fehér hátsómat, ahogy halvány rózsaszínre változik a büntetéstől, amelyet ő mér rám.

– Jólesik?

– Igen – vallom be.

– Aligha büntetés, ami jólesik. – Csatt. – De nekem is jólesik. – Csitt, csatt.

Mostanra annyira kikészültem, nem a fájdalomtól, hanem a gerjedelemtől, hogy ha Damien nem basz meg azonnal, valószínűleg megőrülök.

Még egy ütés, ami után feljajdulok, hogy hagyja abba. Habozik, valószínűleg azt találgatja, hogy a menekülőszavamat akarom-e kimondani. Én pedig kihasználom az alkalmat, átfordulok, meglovagolom, és matatni kezdek a sliccén.

– Basszál meg – követelem –, basszál meg azonnal, vagy örökre elbúcsúzhatsz a baszásomtól.

Julie Kenner - Stark-trilógia 2 - Édes rabság

Az ágy masszív fejrésze fából készült, középen a tetejébe nagy fémgyűrű van befúrva. Már korábban is észrevettem, de nem sokat törődtem vele. Most utasít, hogy feküdjek hanyatt az ágyon, és a kezem emeljem a fejem fölé. Megteszem, ő pedig átfűzi a sálat a fémgyűrűn, aztán a szabad végét a másik csuklómra kötözi. A karjaim háromszöget formáznak a fejem fölött. Arra számítok, hogy a lábamat is biztos kiköti, de nem, és kíváncsi pillantásom láttán megragad, és a csípőmnél fogva hasra fordít. Ez a manőver meglep, de egyben magyarázattal is szolgál, hogy miért hagyta szabadon a lábam.

Hátrahőkölök, amikor tudatosul bennem, hogy nyilván nem én vagyok az első nő, aki megismerkedett ezzel a fémgyűrűvel. Nem bánt a dolog, két okból sem. Egyrészt tudom, hogy én vagyok az első, akit Damien elvitt a malibui házába. Másrészt, és ez még fontosabb, a csontomban érzem a bizonyosságot, hogy én vagyok az utolsó.

– Térdelj fel – mondja.

Engedelmeskedem, ő pedig otthagy, égnek meredő seggel, a karom előrenyújtva, a fejem pedig lelógatom, és oldalra nézek, hogy lássam, mit csinál.

Az ágy mellett van, kinyitja az éjjeliszekrénynek használt díszes kis alkalmatosságot. Elővesz egy tokot: hasonló ahhoz, amelyre a nálam együtt töltött fincsi éjszakáról emlékszem. De ez nagyobb. Kinyitja, és ebből a szögből jól rá is látok, hogy mi van benne. Fémbilincs. Gyertyák. Valami ostorféleség. Kendő, amivel be lehet kötni az ember szemét. Análfüzér. És még néhány más holmi, amiket nem ismerek fel.

– Bilincs? – cukkolom. – Le akarsz tartóztatni?

– Talán. – Előveszi a kisostort, vagy talán inkább korbácsot, amelynek az egyik végén szétágazó bőrfonat van. – De egyelőre még nem az jön.

Mögém lép, úgyhogy nem látom az arcát. Csak a lábszárát, és a duzzadó, kemény farkát. Aztán, amikor lelógatom a fejem, a saját lábam közé nézek. De nem nézegetem sokáig, mert himbálni kezdi a puha bőrben végződő korbácsot a vállam és hátam fölött.

– Kérsz? – kérdi. – Vágysz rá?

– Igen – felelem, ahogy újra leperegnek előttem a ma esti szörnyűségek. Ki akarom rekeszteni a fejemből azokat az emlékeket és érzelmeket.

Rabságba akarom taszítani, hogy aztán elpusztítsam őket. Túl akarom élni őket. És igen, azt akarom, hogy Damien segítségével sikerüljön ezt megtennem. – Igen – ismétlem, de máris bennem reked a szó, mert a játékszer csípősen landol fenekemen, ahol érzékeny a bőr.

Csíp; feljajdulok, lehunyom a szemem, és beiszom a fájdalmat. Igen, kívánom. Vágyom is rá. De így, hogy Damien üt, tagadhatatlanul izgat is a verés.

– Még – kérem, miközben simogatja a csapás helyét. – Kérlek, Damien, üss még.

Szót fogad, újra és újra keményen lesújt, aztán dörzsöli selymes bőröm, amely már biztos teljesen kivörösödött. Ez jobb, mint a kés. Igen, biztonságosabb, de valóságszerűbb is. Az iszonyatosból valahogyan jó lesz. Valahogy pusztán attól, hogy Damiennel vagyok, az egész a visszájára fordul.

– Tedd szét a lábad – parancsol rám. Engedelmeskedem. A korbács vége a szeméremajkaim fölött lengedez. Életemben nem voltam még ilyen nedves, Damien felnyög a kéjtől, és ettől még inkább beizgulok. – Most elverem a pinádat is – mondja. – Aztán pedig megbaszlak, Nikki, mert már nem tudom türtőztetni magam, a fene egye meg.

A korbács finoman lesújt a lábam közé, és ahogy a csiklómhoz ér, összerándulok. Nemrég, Damiennel vettem észre, hogy mennyire élvezem konkrétan ezt, és ez az érzés jottányit sem halványodott. Újra és újra lecsap, én pedig jajgatok, olyan erős, olyan látványos a kéj. Perzsel a vágy.

A könyvek megtalálhatóak a könyvtáramban.