Bűn és bűnhődés 2.

Szerző: Mína

Az áruház igazgatója, aki olyan könyörtelenül rám mérte az 50 ütést a szíjjal, kissé feszengve néz rám. Érthető, biztos attól fél, hogy feljelentem. Eszem ágában sincs, annál jobban vonz a másik megoldás, de nem segítek rajta. Hagyom főni a saját levében.

– Kisasszony, valóban sajnálom, ami történt, de annyira nyilvánvalónak tűnt, hogy Ön, hmm… emelte el az illatszert. Megértem, ha ez ügyben lépéseket kíván tenni, de talán megegyezhetünk.
 

– Mégis mire gondol? – ráncolom össze a homlokomat. A végén még pénzt kínál, márpedig én nem arra vágyom.
 

– Rögtön itt lesz Dorka, aki betette a táskájába a parfümöt. Arra gondoltam, ha esetlen Ön is kioszthatná azt az 50 ütést a szíjjal, amit kiskegyed tőlem szenvedett el, talán nem kellene bevonnunk a rendőrséget ebbe a felettébb kínos ügybe.

Nézem, ahogy a férfi homlokán gyöngyözik az izzadság, pár pillanatig nem válaszolok, majd megszólalok:
 

– Nem hiszem, hogy ez elegendő lenne.

Látom, ahogy az ipse száraz torokkal nyelni próbál. Szinte hallom, ahogy kattognak a fogaskerekek az agyában. Mindjárt pénzt kínál. Mielőtt megtehetné, előállok az én javaslatommal.
 

– Szerintem Dorka bűne ennél súlyosabb. Legyen 50, de pálcával. Kinézem magából, hogy tart néhányat itt az irodájában. Minden bizonnyal nem én vagyok az első, akinek megtáncoltatta a popsiját – mosolygok a látványosan megkönnyebbülő férfira.

Az habozás nélkül egy szekrényhez lép, és szélesre tárja az ajtókat. Hát igen, nem tévedtem. A szekrény zsúfolásig van különböző fenyítő eszközökkel.
 

– Válasszon! – szól, látható büszkeséggel.

Habozok. Szívem szerint a leghosszabb és legvastagabb pálcát venném ki, de végül meggondolom magam. Nem tudom Dorka feneke mennyire beavatott a fenekelésbe, így inkább egy rövid, vékony vessző mellett döntök. A pasas nyújtja a kezét, hogy átvegye tőlem, de én tovább sétálok az íróasztalhoz. Nekidőlök. Meghajlítom a pálcát, majd néhányszor belecsapok a levegőbe. A vékony vessző sziszegve hajladozik kezemben.

– Tökéletes!

Mókás látványt nyújt a magas férfi, ahogy arcát lassan elönti a felismerés fénye.
 

– Csak nem… Ön kívánja végrehajtani a büntetést.
 

– De én kívánom – válaszolok nyugodtan.

Az ipse arcát enyhe pír futja át, majd mikor egy pillanatra félrenézek, lopva megpróbálja megigazítani kényelmetlenül szűkké vált nadrágját.

Halkan kopognak az ajtón, majd belép Dorka. Mikor észrevesz, tesz egy mozdulatot, mintha ki akarna rohanni az ajtón, de végül mégis marad. Idegesen tördeli az ujjait. Szeme riadtan kerekedik el, mikor meglátja a kezemben tartott pálcát, amit a hatáskedvéért meg is hajlítok párszor.
 

– Dorka, gondolom, tudod, miért vagy itt – csattan a férfi hangja.

A lány habozik. Nem tudja, hogy jár jobban, ha mindent beismer, vagy ha adja a tudatlant. Vett rám egy pillantást. Amit lát arra készteti, hogy beismerően biccentsen.
 

– Ezért felelősséget kell vállalnia. A kisasszony volt olyan kedves, és elfogadta egy ajánlatomat, így nem kell bevonnunk a rendőrséget. Nos, Dorka, eldöntheti, mit akar. Rendőrségi ügyet, és munkanélküli segélyt vagy… szépen lemezteleníti a fenekét, és odatartja 50 vesszőcsapásnak, amit a kisasszony fog magára mérni.

Dorka láthatóan alig akarja elhinni, amit a rekedtes férfihang mond. Hosszú csönd telepszik ránk. Nem foglalkozok vele. Az ablakhoz sétálok, nem nézek a vörösödő lányra. Eltelik pár perc, és a férfi elveszti a türelmét.
 

– Szedje össze a cókmókját, ürítse ki a szekrényét, majd azonnal jöjjön vissza az irodámba, ahol együtt megvárjuk a rendőrséget! 
 

– Ne, kérem, ne! Én… én vállalom a vesszőzést! – sikkant Dorka.

Elnyomok egy elégedett mosolyt, majd visszafordulva figyelem, ahogy a lány kapkodva vetkőzik. Farmer van rajta, s egy fehér köpeny, ami alatt csak egy melltartót visel. Ideges, eszébe sem jut, hogy elég lenne csak felhúzni, így a köpenyt is leveszi. Egy szál melltartóban, szemérmét takargatva ácsorog előttünk.
 

– Voltál már megvesszőzve? – kérdezem.

Nem válaszol, nem néz rám.
 

– Feleljen a kisasszonynak! – szól rá durván a férfi.
 

– Még nem. Idáig csak szíjjal és tenyérrel kaptam – suttogja Dorka.
 

– Le kell kötözni, nem bírja ki nyugodtan az ötvenet – fordulok azonnal az izgatott pasashoz. – Szerintem meg tudja oldani.

Pár perc múlva Dorka az íróasztalon hasal. Lábai terpeszben az íróasztal lábaihoz vannak rögzítve. Keze csuklónál össze van kötve, és át van húzva az asztalon, ahol az írólap aljához rögzített kampóhoz van erősítve.  Popsija csinosan gömbölyödik. Megfeszített helyzete miatt nem tud nagyon mozogni, csak finoman reszket. megsuhogtatom a pálcát. Dorka testét libabőr futja át a hang hatására.

Nem húzom tovább az időt. Kedvenc hármas sorozataimmal nyitok. A három ütés ugyanoda megy. Az első még éppen csak csíp. Dorka biztos meg is könnyebbül tőle, ezt kibírom, gondolhatja. Rögtön utána, egy pillanatot sem várva csapok rá újra. Ez a második ütés erősebb, piros vonalat rajzol a bőrre, és meglepett nyögést csal a meztelen popsijú lány szájára. A harmadik ütés is a más pirosló bőrfelületre érkezik. Ez a legerősebb.
 

– Ááá! – kiált fel Dorka. Megkönnyebbülése elszállt.

A harmadik ütés után várok egy picit, majd újabb fehér részt teszek ki az egyre erősödő hármas csapásoknak. A gömbölyű halmokat vörös csíkok futják át, melyek forróságot árasztanak magukból. A lány már az első, gyengébb csapásnál is kiabál, nem annak fájdalma miatt, inkább azért, mert tudja, mi jön ezután. Teste meg-megrándul, amennyire kötelei engedik, próbál kitérni a süvítő csapások elől, de nincs menekvés a vessző tűzcsókjai elől. Popsija lüktetve lángol, újra és újra fellobban a parázs.

Figyelek, nem akarom nagyon felsérteni a bőrét, nincs hozzászokva, de azt sem akarom, hogy gyorsan múló emlékké váljon. Nagyon jól bírja a bársonyos bőre, 1-2 hurkán és piros vonalakon kívül nem történik nagyobb baja az első 30 csapás alatt. Persze ő úgy érzi, mintha nem is lenne már bőr a tüzelő hátsóján, mintha valaki egy kosár parazsat borított volna rá. Megsimogatom a forró popsit.
 

– Még húsz – mondom.
 

– Neee! Kérlek, nem birok ki többet! Nagyon fáj a fenekem!
 

– És fog még jobban is – felelem, és máris lecsapok a megránduló, hasogatva sajgó popó felső részére. A vessző újabb csíkot húz a Dorka fenekére, és siránkozó jajgatást csal elő a lányból. Most már nem is próbálja visszafogni magát, hangosan kiabál, sikítozik. Megfordul a fejemben, talán túl kemény vagyok, de egy pillantás könnymentes szemeire megnyugtat.

Egyre lejjebb haladva izzó popsiján húzom a kipirult bőrre az új vonalakat. Az utolsó két ütés a popsi és a comb találkozására megy. A nagyon érzékeny terület kicsíkozása egy csöppet sem teszik Dorkának. Minden eddiginél jobban rángatózik és visít. Semmi esélye a szabadulásra, csak a csuklóját dörzsöli ki a kötél.
 

– Elég volt! Kérlek! – kiabálja. – Soha többé nem teszik ilyet, ígérem. Kérlek, Mína, kérlek!... Uram, ne hagyja! Elég a fenekem!

A megszólított férfi felrezzen a szinte transz-szerű állapotból, amibe a fenekelés látványa hajszolta. Azt hiszem, nem csupán a csíkosodó fenék izgatja, hanem az, hogy egy nő fenekel el egy másik nőt.
 

– Csak azt kapod, amit megérdemelsz – nyögi ki a választ. – Már csak 10 van hátra, viseld méltósággal!

Anyám! Ilyen hülyeséget is csak egy férfi tud mondani! Megnézném, ő hogy viselkedne, ha a pálca az ő hátsóját hasogatná. Hmmm… Nem is olyan rossz ötlet.

Az utolsó 10 ütéshez Dorka mellé állok, és a többi csíkra keresztben járatom meg a sajgó popón a vesszőt. Ötöt az egyik félre, ötöt a másikra. Ezek a legerősebb csapások, hurkákat húznak a megkínzott bőrre. Garantálom, hogy egy darabig nem esik majd kényelmesen az ülés. Dorka úgy sikít, mintha nyúznák.

– Egy! – számolom a vesszőcsapásokat, melyek gyors egymásutánban szántják fel a kínlódó popsit.

Miután végeztem, a pálcát Dorka hátára teszem, majd hátralépve gyönyörködöm művemben. Sehol sem repedt fel a bőr, igazán szép munka.

A férfi kioldozza Dorkát, aki nehézkesen tápászkodik fel, majd nyöszörögve dörzsölgeti lángoló fenekét. Sziszegve húzza magára bugyiját, a nadrágot meg sem próbálja felvenni. Bugyira és melltartóra veszi fel a köpenyt, ami elég rövid, így ha egy picit is lehajol, látszik majd az alsó néhány csík.

– Hazamehetnék? – kérdi reménykedve.
 

– Persze… miután letelt a munkaidőd – mosolyog kárörvendőn a férfi.

Dorka duzzogva biggyeszti le száját, szó nélkül hagyja el a szobát, az ajtót jól bevágva.
 

– Remélem elégedett – fordul hozzám az ipse.
 

– Majdnem – hangzik a válaszom.
 

– Természetesen hajlandó vagyok egy komolyabb összeggel kárpótolni – jön a gyors válasz.
 

– Nem éppen arra gondoltam – veszem fel a földről lepottyant pálcát, és sokat mondóan meghajlítom. – Nagyon, nagyon érdekes program áll még előttünk, úgy hiszem.

VÉGE