Hisztizek

Szerző: Mína

Bevágom az ajtót magam mögött, majd kinyitom, hogy újra becsaphassam. Lecsapom a táskámat a földre, bele is rúgok, messzire repül. A falhoz vágok néhány könyvet. Az egyiket gondos célzás után sikerül pár centire a párom feje mellett elhajítanom. Tamás összehúzott szemmel méreget. Ráöltöm a nyelvem, majd kivágtatok a konyhába. Kinyitom a hűtőajtót, és ugyanazzal a mozdulattal bevágom. Előkapom a konyhakést, és néhányszor belevágom a vágódeszkába.

– Valami baj van? – érdeklődik lángelméjű párom. – Rossz kedved van?

– Semmi bajom sincs, és egyenesen őrjöngök a boldogságtól! – kiabálom.

– Aha. Az őrjöngést látom – dől lazán az ajtófélfának Tomi.

– Nahát, milyen jó a szemed! – robogok el mellette. Utánam nyúl, magához von, finoman ringat.

– Mi a baj, kicsim?

– Semmi! – Küszködve próbálok szabadulni. Tenyeremet a mellkasának nyomon, de nem enged. Erősen tart, miközben megpróbálja elkapni pillantásomat.

– Semmi – ismétlem, de már lefelé biggyed a szám. – Minden tök szupi, és kéjmámor.

– Az jó – feleli, s én végre a szemébe nézek.

– Engem senki sem szeret! – tör ki belőlem. – Mindenki utál, és velem senki sem játszik, és mindenki elbeszél mellettem, és dögvész essen mindenkibe! – hadarom egy szuszra.

– Értem! Ha egy mód van rá, engem kímélj meg a dögvésztől, mert szeretlek, és bármikor szívesen játszom veled. Nem hiszem, hogy mindenki utál, csak megint rád jött a hisztizhetnék.

– Én nem hisztizek – toporzékolok szívvel–lélekkel. Annyira idegesít, hogy ilyen nyugodt. – És vedd tudomásul, hogy utállak!

– Szabadna megtudnom, hogy miért?

– Mert csak! – kiáltom, és kirántom magam az öleléséből. Bevágtatok a hálószobába, és hasra vetem magam az ágyon. Megpüfölöm a párnámat, beletemetem az arcom. Miért nem jön utánam, mikor láthatóan szenvedek? Az a minimum, hogy ilyenkor ő is rosszul érzi magát. Végre meghallom a lépteit. Azért sem nézek rá. Finoman végigsimít a hátamon, elrántom magam. Mire észrevenném, miben mesterkedik, bilincs csattan csukómon. Pillanatokon belül a vas ágytámlához vagyok lakatolva.

Sisteregve fordulok meg.

– Mit képzelsz! Azonnal engedj el! Hallod, te szemét, te utálatos dög! – Befogja a számat. Rögtön megpróbálok beleharapni, de nem sikerül, ekkor rúgni próbálok. Leszorítja a combjaimat, majd lovagló ülésben rájuk ül.

– Remek módszert tudok hiszti ellen!

– Mmmmmm!

– Örülök, hogy egyetértesz velem – mosolyog, s elkezdi kigombolni a farmeremet. Most, hogy levette a kezét a számról, megint jártathatom. Nem is hagyom ki a lehetőséget.

– Értsen veled egyet a hóhér, a lépfene! Szállj le rólam! Ezer vérengző kannibál transzvesztita rágcsálja szét a hátsódat! Bújjon beléd a hétpokol minden női ördöge! Száradjon le a farkad, és kösse csokorba a hibbant Róza néni! – Mostanra sikeresen lerángatta rólam a farmeremet a bugyimmal együtt. Nagyon fürge, nem sikerül megrúgnom. Vigyorog.

– Azt hiszem mondtam már, de megismétlem. Olyan szép vagy, amikor dühösködsz.

– Álljon beléd a nagybőgő, és brünnyögjön rajta nótát egy vérmedve!

– És olyan édes vagy, amikor átkozódsz!

– Óóó! Utállak! – visítom, de már nem olyan nagy átéléssel. Ugyan milyen megátalkodott nőszemély az, aki nem enyhül meg, ha szépnek és édesnek nevezi az a férfi, akit éppen pocskondiáz. Újabb bilincsek kerülnek elő. Vergődöm, küszködök, de hiába. Lábaimat a bokámnál fogva a kezeim mellé bilincseli. Micsoda kitárulkozó, szemérmetlen póz! Gyűlölöm, és mégis izgat. Leül mellém, ujjait finoman jártatja rajtam.

– Hagyj! – nyöszörgöm nem túl meggyőzően. Finom, amit csinál.

– Gondolkodom.

– Nahát, te azt is tudsz? – Pillanatnyilag a legkevésbé sem érdekel, mire gondol. Kapkodva szedem a levegőt. Próbálom megemelni magam, ujjai alá ficeregni, hogy ott simogasson, ahol én akarom. Úgy tesz, mintha nem tudná, miben mesterkedem.

– Azon gondolkodom, mivel verjelek el. A martinet és az ostor szóba sem jöhet. Nem szeretném megütni azt az édes puncidat – mondja, miközben ujjai finoman köröznek a nevezett testrészemen. – Pálcához nincs kedvem. Nem is tudom… Mit szólnál a skót szíjhoz? – Már fel is áll, és előveszi, nem törődve tiltakozásommal.

– Ne! Az nagyon csíp!

– Tudom – feleli, s már le is csap a széles, kettéhasított, könnyű szíjjal. Van ugyan itthon nehezebb is, de azt sosem használjuk, mert túl fájdalmas lenne. Nem mintha ez, amelyik éppen vöröslő nyomot rajzol bőrömre, nem fájna eléggé. Felkiáltok, kicsit megemelem csípőmet. Olyan, mintha a következő ütés elé tartanám, pedig eszem ágában sincs. Próbálok elhúzódni az ütések elől, de nem tudok. A szíj mindenhol elér. Hogy egyenletesen pirosodjam, Tamás időnként átsétál az ágy másik oldalára. Ég a fenekem, vörös színbe öltözik. Összehúzom popómat az ütések előtt, s nagyot kiáltok. A magasba emelem feszülő popsimat, s ilyenkor kapom a következő ütést. Összerándulok, s gyorsan leeresztem csípőmet, miközben piciket rázok rajta. A következő csapásnál újra megemelkedik lángoló hátsóm. Egész jól látom, miként lesz egyre vörösebb a bőröm. A szíj újabb és újabb forróság hullámokat indít el rajta. Elégek.

Ahhh! – nyöszörgöm. Az ütések egyre erősebbek, vagy csak én érzem úgy? Tomi szemében vad lángok lobognak, akárcsak az én fenekemen. A szíj szorgalmasan járja kínzó, hasogató táncát szenvedő popsimon. Kín és gyönyör együtt jár. A lobogó forróság már rég elérte a puncimat is. Tamás figyel. Jól ismer már.

– Úúú! –tör ki belőlem a búgó hang, s ő azonnal elhajítja a szíjat. Eloldja lábaimat, finoman végig masszírozza. Felhúzza a pólómat, kiszabadítja a melleket, nyelve végig fut a bimbóimon. Szeretném magamra rántani, mit vacakol annyit?!

– Enged el a kezem is! – lihegem, de ő csak mosolyog. Úgy hatol belém, hogy a bilincs még mindig az ágyhoz rögzít.

Eléget a tűz.

VÉGE