Rómais mese

Publius Terentius Varro vagyok. Római polgár, nagyszerű költő, aki nem tud kitörni híres bácsikája, Marcus Terentius Varro árnyékából.

Igazából a bácsikámnak köszönhetem, hogy most itt, a Tamesa folyó partján sínylődök, ebben a barbár országban. Pedig még - a szokásommal ellentétben -, szembe is szálltam a családdal, amikor Gnaeus Pompeius Magnus mellé álltak Gaus Julius Caesar-ral szemben. Akkor sem értettem, miért nem látta annyi okos ember, hogy Caesart egyszerűen nem lehet legyőzni…

Valahol persze az is természetes, hogy Marcus bácsikám kegyelmet kapott a pharszaloszi csata után. Caesar nem hülye. Még a görög-latin nagykönyvtár létrehozását is rá bízta. Így most az öreg otthon ül kényelmes birtokán és élvezi az élet minden szépségét. Nekem viszont el kellett hagynom Itália területét, és egy évet önkéntes száműzetésben ezen a zord helyen kell eltöltenem….

Az is az igazsághoz tartozik, hogy a személyt, aki bearanyozza napjaimat, szintén Marcus bácsikámnak köszönhetem. Ő pedig nem más, mint Nagy Tigranész király leánya, Gelina! Amikor Pompeius, ez a picenumi bugris, aki előszeretettel nevezte magát Róma első emberének, legyőzte a parthusokat, Marcus nem engedte rabszolgának eladni a király – akkor még gyermek – leányát, hanem megtartotta magának, és visszaküldte a Reate melletti birtokára.

Ennek már jó 20 éve, és az akkor 6 éves gyermek közben gyönyörű, izgató nővé érett. Fulvia néni, a bácsikám felesége, először nagy szeretettel fogadta a kislányt, szinte saját gyermekeként bánt vele, nem mint rabszolgaként. Ahogyan a kislány növekedni kezdett és szépsége egyre jobban kiteljesült, egy nőtt a nénikém féltékenysége is.

Én természetesen abban a pillanatban szerelmes lettem a kislányba, amikor először találkoztunk. Haj, Istenek, már ennek is 10 éve…. Olyan bájos, olyan kecses látvány volt, amit férfi szeme nem tud magába fogadni. Ahogyan rám pillantott, amikor az első szerelmes költeményemet felolvastam neki…. Még most is minden porcikám belebizsereg, csak a gondolatba is.

Amikor pedig a bácsikám azzal a kéréssel fordult hozzám, hogy a féltékeny feleségére tekintettel vegyem magamhoz Gelinát, szinte nem is akartam hinni a szerencsémnek. Elhalmoztam minden földi jóval, igazi királynőként uralkodott a házamon, ő, a rabszolga parancsolt szinte mindenkinek - nehéz bevallani, de nagyrészt még nekem is. Teljes nyugalom hatotta át a nappalokat – és fenséges gyönyör az éjszakáimat.

Így nem is volt kérdéses, hogy magam után hozatom az én királynő-rabszolgámat Britanniába is. A szigeten béke honolt, még a cassusok sem lázadoztak, mióta Caesar legyőzte őket. A Tamesa folyó partján csak egy római erődítmény emlékeztette a briteket a félelmetes ellenségre. A tábort már szinte egy kisebb városnak lehetett nevezni, mivel az itt szolgáló katonák kényelmes, kőépületeket húztak fel maguknak. Még a csatornarendszer is ki volt építve, amin persze nem lehet csodálkozni, mivel Caesar mindig is sokat adott az ilyen dolgokra.

A lakóhelyem kényelemben nem versenyezhetett egy római otthonnal, de azért padlóját széntüzelésű kemence gőze melegítette, és volt benne tágas fürdő is. Az egyetlen dolog, ami elviselhetetlen, az időjárás. Szinte állandóan esik az eső, a felhők, és a köd miatt csak nagyon ritkán lehet a napot megpillantani az égen, a hideg és nyirkosság az ember ruhája alá csúszik…

Természetesen megértem Gelinát, hogy nem tetszik itt neki. Ha tehetném, én is menekülnék a csodás Itália napfényes tájaira, de nem lehet. És azért annyira nem elviselhetetlen itt, pár hónapot még ki lehet bírni. Ezzel szemben az én gyönyörűséges rabnőm az utóbbi időben állandóan a fülemet rágja, hogy ha én nem is mehetek, de legalább őt küldjem vissza a birtokomra.

Először figyelmen kívül hagytam a sirámait, de egy idő után kezdett az idegeimre menni. Végül keményen a fejéhez vágtam, hogy ő csak egy rabszolga és ott kell lennie, ahol az ura van. Ha csak sejtettem volna, hogy milyen lavinát indítok el….

Addig még nem nagyon zavart, amíg csak a szolgálókat próbálta lázongásra bírni; hű embereim voltak mind, és ráadásul jól tudták, hogy a korbácsot kockáztatják. Azzal viszont hatalmas meglepetést okozott az én kis ördögfiókám, hogy levelet írt magának Caesar-nak! A mai napig nem tudom igazán, hogy mivel is csábította el az írnokot, mivel vette rá, nem csak a levél megírására, hanem annak előttem való eltitkolására.

Caesar természetesen elküldte nekem a levelet, a saját válaszával egyetemben. Alig láttam a méregtől, amikor elolvastam! Arra kérte Gaus Julius-t, hogy egészségi állapotomra tekintettel mentsen fel a jelenlegi feladatomból. Mintha egy csecsemő lennék, nem római férfi!!!

- Meg kellene korbácsoljalak! – mondtam mérgesen, amikor megmutattam a leveleket az én szépséges rabszolgámnak.

- Úgy sem fogsz, Publius – felelte mosolyogva. – Túlságosan is tetszik az alabástrom bőröm, semmi pénzért nem csúfítanád el.

És sajnos, igaza volt. Már akkor meglágyult a szívem, amikor egy laza mozdulattal leengedte a tunikáját, egy pillanatra engedte felbukkanni keblének halmait, majd felém fordította a hátát, melyet félig takart hosszú, fekete haja. Amikor pedig a lenge anyag a lábához hullt, sok minden járt az eszemben, csak a korbács nem.

Ez pedig nagyon nagy hiba volt!

Pár napja Burgundus, a hűséges szabadosom, egy papírlapot nyújtott át, rajta egy gyalázkodó versikével. Persze távolról sem lehetne költeménynek nevezni, de nem is az volt a szerző célja, hogy rímekben gyönyörködtessen. Eléggé hibás görög nyelven arról lehetett olvasni, hogy gyáva nyúlként reszkettem Caesar előtt, a porban csúsztam elé és még a cipőjét is megcsókoltam, hogy kegyelmet kapjak! Hallatlan arcátlanság!! Caesar minden ellenségének kegyesen megbocsátott, még kérni sem kellett. Ő is jól tudta, hogy ha Róma előkelőségeinek jelentős részét megöli, akkor nem lesz senki, aki a senatusban hajbókoljon és asszisztáljon az uralkodásához.

Persze az igazság nem számít semmit, egy ilyen dologgal szemben nem lehet védekezni. El sem tudtam képzelni, ki merészelt ilyen arcátlan támadást intézni a dignitasom ellen. Itt azért nem volt egyetlen politikai ellenfelem se, én amúgy sem voltam olyan jelentős személyiség, akit érdemes lenne ilyen mocsokkal besározni. Akkor pedig ki szórta tele Londiniumot ezzel a rágalommal?

Ma este Segovax, a Cantiusok királya adott vacsorát, amelyen a rómaiak mellett a helyi előkelőség is megjelent. Természetesen nagyon hamar a gúnyversike került szóba, és mondanom se kell, mennyire fájt látnom, hogy ezek a barbárok rajtam nevetgélnek. Rajtam, az egyik legősibb római család tagján. Jupiterre, micsoda szégyen!

- Bárcsak a kezem közé kaphatnám azt, aki ezt a mocskot kitalálta! – fakadtam ki Segovax előtt, miközben jót kortyoltam a mézes sörből.

- Csak nem azt akarod mondani, hogy nem tudod, ki a szerzője? – kérdezte meglepetten a Cantius főúr. – 1000 sesterciust fizetett az illető Bibulusnak, az egyik felszabadított rabszolgának, hogy lemásolja 30 példányban.

- Ki volt az az elvetemült? Ezt nem ússza meg szárazon, legyen akármilyen gazdag római polgár…

- Nem római polgár volt, hanem a rabszolganőd, Gelina – felelte Segovax, és elégedetten nézte, ahogyan megnémulva bámultam rá, mint egy letaglózott barom. – A többi rabszolgának osztogatta pár sestercius kíséretében, hogy tegyék az uruk asztalára. Párat pedig a katonák szállásra küldött….

Ezt tényleg nem hittem volna. Először önkéntelenül tiltakozni akartam, de valahol belül éreztem, hogy igazat mond. Hiszen mindez valahol illeszkedik az eddig történtekhez. De mit gondolhatott az a lány???? Ez már túlment minden határon. 20 éve Rómában él, lehet mondani, hogy már ő is római. Tökéletesen ismeri a szokásokat, és jól tudja, hogy a római férfinak nincs semmi, ami fontosabb lenne a dignitasánál. Mindent meg lehet bocsátani, de egy ilyen támadást nem…

- Mit fogsz csinálni, uram? – kérdezte Burgundus, miközben a hazafelé tartottunk.

- Mit csinálhatnék? – fakadtam ki keserűen. – Nincs választási lehetőségem. Ezt nem maradhat büntetlenül.

- Vagyis korbácsolás a téren?

- Igen. És el fogom adni a legrosszabb hírű rabszolga-kereskedőnek.

- És nem sajnálod?

- Hogy kérdezhetsz ilyet? Természetesen a szívem szakad meg, de nem tehetek mást.

- De attól, hogy megkorbácsoltatod és eldobod magadtól, nem változik semmi. Ha egy szabad polgárról lenne szó, akkor lenne jelentősége. Most inkább az a lényeg, hogy a versike ellenkezőjét bizonyítsd. A regnusok betörtek a cassusok földjére. Igazából csak helyi csetepaté az egész, Róma érdekeit nem sérti, de ha hadat vezetsz ellenük, akkor egyrészt bizonyítod a bátorságodat, másrészt pedig a cassusok nagyon hálásak lesznek neked.

- Ez nem is rossz ötlet, öreg barátom – feleltem, és az este folyamán először mosolyodtam el. – De akkor sem úszhatja meg büntetés nélkül Gelina. Ki tudja, hogy mit talál ki legközelebb…

- Van olyan mód, hogy elvedd a kedvét a meggondolatlan tettektől. Nálunk ilyen esetekben vesszőzni szoktunk. Eléggé fájdalmas, de nem hagy maradandó nyomot. Pár tucat vesszőcsapás után százszor is meggondolja majd, hogy szembeszálljon veled.

- Vesszőzés? Rómában felnőtt személyt nem szoktak vesszővel büntetni.

- Azért előfordult már, ráadásul előkelő római polgárral is.

- Mire gondolsz?

- Lucius Vettiust maga Caesar vesszőztette meg a lictorjaival, amikor azzal vádolta meg, hogy részt vett a Catilina-féle árulásban.

- Igen, Jupiterre, igazad van – nevettem fel az emlékre. – Én magam is ott voltam, amikor történt. A lábszárait csapatta meg, majd ráadásul még a bútorait is szétosztotta a nép között. Mindenki szegény Luciuson nevetett még évekig.

- Na látod!

- Akkor én is vesszőzzem meg Gelina lábát?

- Nálunk a meztelen hátsóra történik a vesszőzés. Szerintem sokkal élvezetesebb is, mint a lábszárat ütni!

- Köszönöm a bölcs tanácsokat, Burgundus. Vágatnál pár megfelelő vesszőt a szolgákkal, amíg én elbeszélgetek az én kis feketerigómmal?

A mérgem nem múlt el, de már sokkal felszabadultabban folytattam az utamat. Egy könnyű kis csata a regnusok ellen, egy győztes hadjárat, amivel Rómában is el lehet majd dicsekedni – Caesaron és pár emberen kívül senki még csak nem is hallott a brit törzsekről, azt mesélhetek majd, amit akarok:)

De először jöjjön Gelina!

Az én gyönyörűséges rabszolgám elképesztően bájosan nézett ki. Gondolom, már eljutott a fülébe, hogy kiderült a csínytevése, és azért vette fel a legszebb tunikáját és illatosította magát a legbódítóbb szerekkel, hogy levegyen a lábamról. Őszintén meg kell vallanom, hogy nem állt messze a sikertől…. De meg kellett erősítenem a szívemet, ezért elfordultam bájos alakjától, és öntöttem magamnak egy kupa bort.

- Csak nem mérges az én uram? – kérdezte ártatlan hangon Gelina.

- De igen, nagyon mérges vagyok. És tudod, hogy miért? Persze, hogy tudod….

- Én… én nem… igazán….

Csak képzelődök, hogy tényleg elfojtott kuncogás rejtőzik a hangja mögött? Na, majd hamarosan nem lesz kedved vidámkodni!

- Te írtad és terjesztetted rólam azt a borzasztó gúnyverset. Ne is tagadd, több tanúm is van rá.

- De… Én nem is tudok írni… Főleg görögül nem….

- Honnan tudod, hogy görögül van? – csaptam le az elszólásra azonnal. – Nem te magad vetetted papírra, ez igaz, hanem egy szabadosnak diktáltad le. Mondjuk az is érdekes kérdés, hogy honnan van egy rabszolgának pénze, de ezt majd később tárgyaljuk meg.

- Igen, én csináltam – vágott közbe Gelina. Most már nem játszotta az ártatlan bárányt, határozottan előre lépett, fejét felvetette, készen a harcra. – Valakinek tennie kellett valamit! Ez a hely egy leprafészek. Itt nem lehet élni. Menjünk vissza Itália napfényes földjére, és ígérem, hogy olyan örömökben lesz részed, amilyet el sem tudsz képzelni….

- Egy római polgár oda megy, ahova a sorsa rendeli – magyaráztam, még türelmesen. – Igen, igazad van, Britannia semmiben sem hasonlítható Rómához. De ez nem lehet kérdés. Valakinek itt is lennie kell, ha már egyszer Caesar meghódította. És egy év nem idő.

- Ez hülyeség! Ha nem lennél ilyen gyáva, hogy Caesar elé járulj, akkor….

- Elég legyen! – most már kezdett az idegeimre menni. – Ez nem rólam és Caesar-ról szól… Már 20 éve élsz Rómában, de még mindig nem tudsz megérteni minket? Én nem magam miatt vagyok itt, hanem a család miatt. Szerinted Caesar-nak a 60 éves Marcus bácsikámat kellett volna ide száműznie?

Gelina magabiztossága most ingott meg egy pillanatra, mióta beléptem a szobába. Még sohasem látott ilyen határozottnak. De azért továbbra is bízott a csáberejében, és ismét taktikát váltva, a fejét lehajtva, mint egy rosszaságon kapott kislány, lépett közelebb hozzám.

- Igen, talán igazad van – mondta, miközben a kezét a karomra tette. – De egyszerűen nem hiszem, hogy nem lehet semmit se tenni.

- Pedig így van.

Ebben a pillanatban lépett be Burgundus, kezében fél tucat, hajlékony vesszővel. Gelina tekintete megrebbent, amikor észrevette. Még a karom simogatását is abbahagyta, és pár lépést hátrálni kezdett.

- Nagyon komoly gondot okoztál nekem, Gelina. A jövő héten kénytelen leszek hadjáratot vezetni a regnusok ellen, hogy helyreállítsam a dignitásumat, amit te olyan mélyen megsértettél. Ha bárki más csinálta volna, akkor ebben a pillanatban a piactéren korbácsolnák meg, mindenki szeme láttára. És még ma este eladnám az első rabszolga-kereskedőnek.

- De velem nem teszed meg, mivel szeretsz – jelentette ki Gelina, bár hangjában azért már bujkált egy kis bizonytalanság. – Nem korbácsoltatsz meg, mivel nem akarod elcsúfítani a bőrömet, és azt sem szeretnéd, ha mások is meztelenül látnának.

- Igen, ez így van. De ez nem jelenti, hogy nem kapsz olyan büntetést, amit egy életre megjegyzel. Burgundus egy igen hatékony módszert ajánlott a figyelmemben.

Gelina olyan pillantást vetett a vigyorgó szabados felé, amivel ölni lehetett volna. Nem igazán kedvelte Burgundust, aki szabad ember lévén, utasíthatta őt. Burgundus közelebb lépett, át átnyújtott egy ujjnyi vastag, nagyjából fél méter hosszú, hajlékony vesszőt.

- És hogyan csináljam? – kérdeztem Burgundustól, miközben néhányat suhintottam a levegőbe. – Úgy értem…. Milyen pozícióban?

- Csak hajoltasd rá valamilyen bútorra, uram. A kerevet karfája szerintem tökéletes erre az alkalomra.

- És mennyit kapjon?

- Azt nehéz előre megmondani. Függ attól, hogy milyen erővel ütsz. A vessző nem hagy maradandó nyomot a hátsó felén, ezért bátran használhatod. A csíkok, hurkák pár nap után elmúlnak. Szerintem nyugodtan kezdhetsz 2 tucattal. A többit pedig majd meglátod.

Gelinára pillantottam, aki egyre növekvő aggodalommal hallgatta a párbeszédünket.

- Feküdj a kerevetre, Gelina – mondtam határozottan. Burgundus jelenlétében nem fog próbálkozni egy újabb vetkőzős csábítással, gondoltam magamban.

- Ne csináld ezt, Publius – kezdett el kérlelni a lány. – Tényleg nincs rá szükség… kérlek… Sajnálom, hogy bosszúságot okoztam, nem fog többé előfordulni, ígérem…. Tényleg….

A végén még könnyezni is fog… Milyen jó színész! Ha nem ismerném annyira jól, még hinnék is neki. De így, hogy tudtam, a büntetésnek nem lesz maradandó nyoma, most már nem tudott rám hatni.

- Feküdj a kerevetre, kicsim. Hacsak nem akarod, hogy Burgundus vigyen oda….

- Az a rabszolga nem nyúlhat hozzám!

Igen, ez az igazi Gelina. A fejét ismét dacosan felvetve, peckes léptekkel vonult a kerevethez. Egyáltalán nem túlzás vonulásnak nevezni a menését, mivel minden lépés után úgy riszálta meg a fenekét, amit a legdrágább kurtizán is megirigyelt volna.

- Köszönöm, Burgundus – bocsátottam le a férfit, amikor láttam, hogy Gelina engedelmesen a karfára hajolt.

Odaléptem a lányhoz, és miután Burgundos kiment, felhajtottam a tunikáját. Ez nem nagyon volt az én madárkám ellenére. Egy kicsit megemelte a csípőjét, még jobban kidomborítva szépséges popsiját. Az egyik lábáról a másikra helyezte a testsúlyát, jól tudva, hogy ezzel szinte az őrületbe tud kergetni. De ilyen pillanatokra tartottam magamnál a versikét tartalmazó pergament; elég volt egy pillantást vetnem rá, és azonnal elmúlt a hatás….

- Nem állhatsz fel, amíg engedélyt nem adok rá. Nem védheted a kezeddel a popsidat. Ha mégis, akkor behívom Burgundust, hogy segítsen egyhelyben maradnod. Megértetted?

- Igen, Publius. De kérlek, ne légy mérges. Én nem akartam semmi rosszat…

Eléggé idegenül fogtam a kezembe a vesszőt. Mi, rómaiak, jobban szeretjük a korbácsot. Megpróbáltam bemérni a távolságot, honnan is csapjak rá a popsijára. Amikor meglendítettem a vesszőt, levertem a boros kupát az asztalról! Jupiterre! Még bosszúsabb lettem, amikor megláttam Gelina vigyorgó arcát, miközben lepakoltam mindent az asztalról.

Akkor törüljük le azt a vigyort az arcáról, mondtam magamban, és rácsaptam a fenekére. Az első ütés eléggé visszafogott volt, Gelina még is nagyot kiáltott, és felpattant a kerevetről.

- Jajjjjjj!!!! Ez nagyon fáj!!! Ezt nem lehet kibírni, Publius! Kérlek, hagyd abba!

Bár nem tudom, milyen hatása van egy vesszőcsapásnak, de azért nem lehet rosszabb, mint egy korbácsütés. Burgundus ráadásul csíkokról és hurkákról beszélt. Gelina popsiján viszont szinte nyomot sem hagyott az ütés. Minden kártyát kijátszik ellenem ez a rosszcsont lány?

- Feküdj vissza, és ne színészkedj! – mondtam határozottan. – Örülj, hogy most még elnézem neked, és nem hívom be Burgundust.

- Rendben van, ha ilyen szívtelen vagy… - milyen színes ennek a lánynak repertoárja. De legalább engedelmeskedik. - Nem érdekel, verj halálra…

- Nem verlek halálra. De remélem, hogy a következő 1-2 hétben nem fogsz tudni kényelmesen leülni a fenekedre. És minden alkalommal emlékezni fogsz rá, hogy miért is kaptad a büntetés. És soha többé nem fogsz ilyet tenni…

A következő ütés már jóval határozottabb volt. Érdekes módon Gelina szinte meg sem rezdült. Pedig ez az ütés már azért kirajzolt egy nagyon halvány, piros csíkot a popsiján. Nocsak! Most akkor azt játszzuk, hogy nem is fáj?

Egyre jobban kezdtem érezni a vessző használatát. Hamar rájöttem, hogyan tudom a leghatékonyabban használni, úgy, hogy igazán nem is kell minden erőmet beleadnom egy–egy ütésbe.

A 10. vesszőcsapás véget vetett Gelina sztoikus nyugalmának. De ez most teljesen más volt, mint az első utáni reakció. Amikor a vessző lecsapott, egy elfojtott „aaahhhh” hagyta el a száját. De sokkal beszédesebb volt a popsija: a két félgömböt összeszorította, majd picit megriszálta, de ebben most nem volt semmi olyan szándék, hogy engem elcsábítson.

A következő fenekesek egyre hevesebb reakciót váltottak ki a lányból. A szinte alig hallható hangból egyre hangosabb „Auuuuu” lett, a pillanatnyi riszálást pedig egyre hevesebb mozgás váltotta fel. Egy-egy vesszőcsapás után szinte táncot járt a popsija a kerevet karfáján, miközben az egyik lábáról a másikra állt. És igen, egyre jobban láthatóvá váltak a Burgundus által megjósolt nyomok.

Én is furcsa átalakuláson mentem át. A kezdeti bizonytalanság után nemcsak egyre gyakorlottabb lettem, de valahol belül kezdtem élvezni a dolgot. És ez nem csak annak szólt, hogy megkapja a megérdemelt büntetését…. Valahogyan az egész helyzet olyan erotikusnak hatott, amit nem éreztem korábban.

A 20. ütés után Gelina felém fordította az arcát.

- Tényleg sajnálom, uram – mondta könnyekkel a szemében. – Nagyon fáj….

Ez most már nem színészkedés volt, jól tudtam.

- Én is sajnálom, kicsim. De meg kell tanulnod, hogy mit szabad és mit nem.

Még egy tucat vesszőcsapást elhelyeztem a popsiján. A hatással meg voltam elégedve. Az ütéseket már szinte egybefüggő sírás kísérte a lány részéről, és olyan, önkéntelen mozgása a popsijának, ami szinte megőrjített. Az eszem azt mondta, hogy még folytassam a büntetést, de a 32. fenekes után ledobtam a földre a vesszőt, és Gelina mögé léptem. A két lába közé álltam, a tenyeremmel megérintettem az alaposan elnáspángolt popsiján a nyomokat. Lehajoltam, sorra pusziltam a csíkokat, majd nem bírva tovább a vágyaimmal, vadul belé hatoltam.