(A.B.W. fordította számomra a freies forum című lapból. Köszönöm.)
Lapjukban valamikor közöltek egy írást a ludwigsburgi büntetés-végrehajtási múzeumról. A napokban módomban állt édesanyámmal és barátnőmmel meglátogatni ezt a múzeumot.
Ebben a múzeumban iskolák vagy előre bejelentett csoportok szoktak megfordulni. Csöngetnünk kellett. Várakozás közben alaposan szemrevételeztük a nyomasztó épületet. Nem szívesen lennék bezárva ezek közt a falak közt - jegyezte meg szorongva máskor igencsak élénk barátnőm, Christl. Ám fordult a kulcs, és egy idősebb hölgy, bizonyos Kellerné nyitott ajtót, szabadkozva, hogy már évek óta nem végzett vezetést. Mikor bezárta az ajtót utánunk, megkérdezte, akarunk-e egyedül körbemenni az épületben. Erre anyám azt mondta, hogy minket főként a nőkön végrehajtott büntetés érdekelne, és szívesen vennénk minden erre vonatkozó információt.
Kellerné nem lepődött meg.
- Egy helyiséget kifejezetten ennek a témának szenteltünk. De ez korábban írnokszoba volt, ablakrács nélkül. Az igazi büntetőszoba az épület belsejében van, és el van zárva a látogatók elől.
Fancsali képünk láttán azt mondta, azért kivételt lehet tenni egy-egy csoporttal. Zárkafolyosók végén egy vastag, de nyitott tölgyfa ajtóhoz értünk. Mögötte teljesen üres szoba volt. Kellerné szinte ünnepélyesen mondta: "Ebben a helyiségben hajtották végre hosszú évtizedeken át a nőkre kiszabott testi fenyítést." A hideg futkosott a hátamon. Azokra az asszonyokra gondoltam, akiknek itt kellett szörnyű fájdalmaikat elszenvedniük.
Christl barátnőm megkérdezte, nem hallották-e az udvaron levők a csattanásokat és jajgatásokat. Kellerné szakszerűen válaszolt:
- A jog nagyon is felismerte, hogy milyen hatással van a büntetés a többi fogolytársnőre. Ezért gondoltak arra, hogy az udvaron statuálnak példát, de végül beérték azzal, hogy kinyitották az ablakot. Mondván, kapjon friss levegőt a megfenyített.
Kinyitotta az ablakot.
- Látják? Itt állt a súlyos deres. Ha jól megnézik, láthatják a négy láb lenyomatát a padlóban. Akit ezen elvertek, az kétségbeesetten vergődött, amennyire a vas boka és csuklópántok meg a derekat leszorító szíj engedte.
Kellerné aztán átvitt abba a szobába, ami igazán érdekelt minket. Útközben minden tudnivalót elmesélt. A falon rajzok, fotók, ítélet-végrehajtási jegyzőkönyvkivonatok és régi iratok voltak. A leginkább lenyűgöző látvány számomra a helyiség közepén álló eredeti deres volt. Azt hiszen, nem vagyok képes leírni azt az érzést, ami elfogott, s a gondolatsort, ami végigfutott bennem, mikor megpillantottam e szerkezetet.
- Biztos vagyok benne - mondta Kellerné szinte suttogva - hogy Önök most a leginkább kipróbált és bevált eszközt látják a nők fenyítésének históriáját tekintve. Viszonylag egyszerű konstrukcióval sikerült itt megoldani a fenyített nőszemély hátsó fertályának stabil rögzítését. Ezt a testrészt évszázadokon át szinte a gondviselés választotta ki a büntetések végrehajtására. Nagyon szívesen elmagyarázom hát a württenbergi deres működését. Az egyik végén, ugye, látunk egy kettős kalodát. A két kisebb alsó nyílásba dugta az elítélt az alkarját, ezáltal a felsőtest általában a könyökre támaszkodhatott. Felül van a nagyobbik nyílás, ide került a nyak. Jobb oldalt láthatják azt a vasreteszt, amely a két kalodát szilárdan lezárta. Az alsó kaloda a bokák számára szolgált természetesen. Ez azonban nem volt eleve rögzítve! Tessék, itt oldalt látható a két sínpár, ezen lehetett fel-alá mozgatni a bokakalodát. Hiszen a deresre húzott nők különböző magasságúak voltak, ugye. Ez a sín azonban nem csupán a méret miatt volt lényeges. Voltak különösen pimasz, engedetlen, megrögzött és a verést nyilvánvalóan érzéketlenül tűrő nőszemélyek, akik, akárcsak a visszaeső tettesek, szigorított fenyítést érdemeltek. Szigorított fenyítésnél jelen kellett lenni a hivatalos seborvosnak, a fenyítés szigorának mértéke azonban kizárólag a börtönigazgató úrtól függött. A szigorítás lényege abban állt, hogy mennyire feszülnek meg az izmok a fenyítésre szoruló személy pucér fenekén. E célból bőrhengereket toltak az illető ágyéka alá, amely különböző méretű volt, és így módosította a büntetés erejét. És tudják mi volt a legkeményebb módszer? Amikor nem használtak ilyen kerek bőrpárnát! Ilyenkor egészen előre tolták a bokakalodát, vagyis a delikvens térdelni volt kénytelen a padon. Egészen közel a könyökéhez. Ilyenkor a derekat leszorító bőrszíjat se kellett bekapcsolni, ami itt lóg oldalt, látják. Politikusok és orvosok alapos tanácskozás és az érintettekkel való utólagos tapasztalatcsere után arra a meggyőződésre jutottak, hogy a fenét bőrének erős kifeszítése a szabványos fegyházi korbács esetén feltétlenül a bőr elkerülendő kihasadásához vezet. Ezért rendelték el, hogy mindig legyen kéznél ilyenkor seborvos. Szokványos fenyítésnél a közönséges hasra fekvés volt a szabály, ennél elvileg nem történhetett baleset. Azáltal, hogy az elitélt magasra tartotta a fejét a kalodában, a medence a padhoz nyomódott, mondhatni, kényelmesen heverészhetett. A fenyítendő felület kifeszülés nélkül fogadhatta az ütéseket.
Nagy figyelemmel, úgyszólván lélegzetvisszafojtva hallgattuk Kellerné érdekes információit.
- Ez a deres a mi kis Württenberg királyságunkból valóságos diadalutat járt be a régi német tartományokban. Egyszerre volt híres és hírhedett, ismert és rettegett. Akik lemásolták, átvették a méreteket is. Az elülső végén levő nyakkalodától és csuklólefogótól számítva
Döbbenten néztünk egymásra. Milyen jó, hogy a jelenben élünk! Hiszen annakidején még egy rövid ideig tartó börtönbüntetés esetén is alaposan kiverték volna a csupasz popónkat.
Kellerné ezután ismertette a fenyítés eszközeit. A fiatalkorú nőknél nem volt megszabva, milyen ostorral kapják meg a magukét. Az érett nőknél az előírásos fegyházi korbácsot kellett alkalmazni.
- Hosszú ideje kutatom ezt a témát a levéltárakban - mondta vezetőnk. - számunkra nagyon keménynek, sőt kegyetlennek tűnnek e büntetések, de ne felejtsük el, hogy zord idők voltak azok. Akármennyi botbüntetést is hajtottak végre az intézetben, csak a különlegesen súlyosbított fenyítések és a súlyosbított Istenhozott eseteiben volt szükség orvosi beavatkozásra. Minden egyéb botozásnál a nők hangosan jajgattak ugyan, de az egészségük nem szenvedett kárt. Valószínűleg ez volt épp az oka, hogy a verés büntetése olyan hamar elterjedt a nők feletti ítélkezésben. Hamar felismerték a bírák, hogy eljárhatnak a kurvák, csavargónők, tolvajnők ellen a nélkül is, hogy az amúgy is zsúfolt fegyintézeteket tovább terhelnék. Észrevették, hogy egy tettes inkább megy hosszabb ideig a dologházba, mint rövidebb ideig a fegyházba. Ott ugyanis az Istenhozott várt rájuk, és a bírók éltek azzal a lehetőséggel, hogy a nők szörnyet tartottak a meztelen fenekükre zuhogó korbácsütésektől. Volt ugyanis a kiutasítás a tartományból, ami elég gyakori, de éppoly hatástalan büntetés volt. A kiutasítottat előbb azonban a fegyházba küldték, ahol a meztelen farán végrehajtották a megszabott számú ütésből álló fenyítést. Azt látom a levéltári iratokból, hogy két külön ítéletvégrehajtót kellett szerződtetni, hogy bírjanak a munkával. Ezeknek a férfiaknak korántsem volt irigylésre méltó helyzetük. Társadalmilag igencsak háttérbe voltak szorítva, ugyanakkor néha már hajnali 4-kor hozzáfogtak a munkájukhoz. Rövid pihenőket tartottak két fenyítés között, de még így is este 9 lett, mire az utolsó nőszemély felkelhetett a padról. Illetve inkább leemelték róla. Az iratokból megállapítható, hogy a fenyítőmester és a legények minden szakértelme mellett is elég nagyszámú visszaeső akadt eleinte, ezeket az első esetben, talán külső megjelenésük által megvesztegetve, nem fenyítették az előírt szigorral, vagy olyan nőszemélyek voltak, akiknek egy közönséges verés meg se kottyant. Ezáltal a második esetben szigorított fenekelés látszott szükségesnek. A végrehajtó legényeket minden ilyen esetben megrótták, és felszólították őket, hogy munkájukat ne csupán előírásos módon, hanem kiemelt módon, fokozott gondossággal végezzék. Ezen belül bizonyos szigorítást jelentett, hogy a fenyítőszíjakat nem rövid ideig vízben, hanem egy éjszakán át különösen erős lúgban áztatták. A belső használatra szolgáló tudósításokból kitűnik, hogy a visszaesők fenyítésénél szándékosan figyelmen kívül hagytak bizonyos szabályokat. A delikvens "hölgyeknek" nem sok esélyük volt. Ott kezdődött a dolog, hogy állítólag nem volt elegendő alátét. Szegénykéknek a kemény padon kellett térdelniük, és jó magasra tartani a meztelen farukat. Némely megrögzött nőszemély számára a megszokott fenyítőkorbácsot néhány különlegesen élesre csiszolt szélű szíjjal egészítették ki. A korbácsolandó felület előzetes kezelése is szokás volt. Többszörös váltott hideg és meleg fürdő után, mondván, a fájdalom enyhítése céljából egy maró, jódszerű folyadékkal dörzsölték be a bőrt. Aztán kapott a ribanc, ami belefért.
Kellerné szemmel láthatólag rajongott az ötletért.
- A levéltár pontos jelentései nem fogynak ki a legények dicséretéből. Olykor külön pénzbeli jutalmat is kaptak. Például mikor a bíróságok minden visszaeső nőszemélyt, bármiért is kerültek törvény elé, deresre ítéltek, mégpedig 500 ütésre. Orvosi szakvéleményezés, a verhetőség megállapítása után ezt négy részletben, de azonos napon osztották ki. Nehéz nap volt ez a legények számára, de a nőszemélynek meg egész biztosan felejthetetlen. Hajnalban elvégezték az említett előkészítő eljárást, aztán rákötözték a padra a súlyosbított testhelyzetben, magasba emelt seggel. Reggel hatkor csattant a szíjcsomó először teljes erővel a pattanásig feszülő popóbőrön, hogy ne mondjak már csúnya szavakat... Ha végeztünk, megmutatom bizonyos Marianne Eberle iratait, ne gondolják, hogy a levegőbe beszélek. Ezt a nőt az akkori szokásokhoz képest is rendkívüli módon megfenyítették. A két legény nem kapkodott. Felváltva vágtak rá egyet-egyet a megfeszített, védtelen farizmokra. Egész erejüket erre összpontosították. A visszaesők büntetése bizony mindig nagyon szigorú volt, és nem kötötték szigorúan időtartamhoz. Minden ütés célba talált, és legalább 20 másodpercet adtak a delikvensnek, hogy kellőképp átérezze a dolgokat. Amikor egy nő először került a deresre, a reakciói nagyon különbözőek lehettek. A visszaesőként elítélt asszonyok már pontosan tudták, miként lángol a meztelen fenék, csak épp azt nem, hogy a feszes bőrön ez még inkább érezhető. Azért minden elítélt kapott rá időt, hogy kedvére kiüvöltse magát. A dokumentumokból megállapítható, hogy az említett Marianne Eberle két ütés és a fájdalomüvöltések között minduntalan azt ígérte, hogy megjavul, és kegyelemért könyörgött. A leggyakoribb szó az elég! elég! Meg hogy könyörgök, könyörgök, hagyják abba! A seborvos megvizsgálta a pulzusát, aztán csak biccentett, hogy mehet tovább. Engem személy szerint megdöbbent, hogy mit voltak képesek elviselni az akkori nők. Az eddig átnézett iratokban egyetlen eset se volt, ahol a fenyítést egészségügyi okokból megszakították volna. Amikor kiosztották az első 125 ütést, az elítéltet még ott a deresen ellátta a hivatalos seborvos, és aztán visszavitték a várócellába.
Kellerné ekkor megkérdezte, nem untatnak-e minket ezek a részletek, és szabadkozott, hogy sajnos, ritkán van alkalma efféle kuriózumokról előadni. Egyhangúlag biztosítottuk a kifejezetten kedves hölgyet, hogy nagyon szívesen hallgatjuk.
- Nos, tehát 10 óra körül tálalták fel a következő adagot, hogy úgy mondjam. Erről a feljegyzés csak azt közli, hogy "fenyített minden ütésnél ugyanazt üvölti, és sír". A harmadik részletet délután 3 körül kapta meg, a negyediket pedig este 9-kor. Aztán az így, mondhatnám, puhára vert nőt átadták a rendőröknek, és azok áttették a tartomány határán.
Kellerné kicsit zavartan mosolygott.
- Többször is elolvastam ennek a nőnek a történetét. Persze, azok más, szigorúbb idők voltak, és nem szabad elfelejteni, hogy a szigorított Istenhozott olyan iszonyatos verés kellett legyen, amit az áldozat sose feled. És hát ez az asszony el kellett viselje, amit rászabtak.
Ezután megtekintettük a falakon a különböző fenyítésábrázolásokat, és Kellerné ajánlatára benéztünk az okmánytárba is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése