/Gervaise 22 éves, együtt él Lantierrel és két gyerekük van. Mikor a férfi elhagyja egy másik nőért, Gervaise éppen a mosodában van. Itt összetalálkozik a csábító nő nővérével, akivel alaposan összevesznek…/
- Na, igen! A húgom tette. Most meg vagy elégedve?… Szeretik egymást. Látnád, hogy csókolóznak!… Otthagyott a fattyaiddal! Csinos kölykök, csupa ótvar a pofájuk. Az egyik egy zsandártól van, mi? Hármat megfojtottál, hogy ne legyen nagy a batyud, ha feljössz… A Lantier-d mesélte ezeket. Mondott még cifrábbakat is, undorodik már a ronda tetemedtől!
- Mocsok! Mocsok! Mocsok! - üvöltötte Gervaise magánkívül, s megint rájött a vad remegés.
Megfordult, újból keresgélni kezdett a földön. Csak a kis dézsa akadt a kezébe, azt ragadta meg a lábánál fogva, s a kékítős vizet Virginie arcába loccsantotta.
- Marha! Tönkretette a ruhámat! - kiáltott fel az. Csuromvíz lett a fél válla, a bal keze meg kék. - Na megállj, te ganéj!
Ő is felkapott egy vödröt, s leöntötte a fiatalasszonyt. Ádáz küzdelem kezdődött. Futkostak a dézsák előtt, felkapták a tele vödröket, szaladtak vissza, egymás fejére zúdították. A vízáradatot minden alkalommal vad szózuhatag kísérte. Most már Gervaise-nek is megjött a hangja.
- Nesze, te dög, a mocskos pofádra! Legalább egyszer levakarod magadról a retket.
- Majd adok én neked retket, te szajha!
- Nesze, még egy! Öblítsd ki a szád estére, a Belhomme utcai striheléshez.
A végén már a csapoknál töltötték meg a vödreiket. S míg telt a vödör, tovább piszkolták egymást. Először még mellé céloztak, alig lettek nedvesek. Aztán beletanultak. Virginie kapta az első telitalálatot, az arcába; a víz befolyt a nyakába, lecsurgott a hátán és a mellén, s alul csöpögött ki a szoknyájából. Még egészen kábult volt, s oldalról máris zúdult rá a következő, ez a bal fülén találta el, átáztatta a kontyát, mely úgy bomlott szét, mint egy spárgagombolyag. Gervaise-t először a lábán érte a víz; tele lett a cipője, felfröcskölt a combjáig; két másik vödör a csípőjére ömlött. Lassan már nem lehetett tudni, ki mennyit kapott. Merő víz volt mind a kettő, feje búbjától a lába ujjáig, blúzuk a vállukra, szoknyájuk a derekukra tapadt, megvékonyodtak, megmerevedtek, dideregtek, csurgott róluk a víz, akár az ernyőből, ha zuhog az eső.
- Csuda murisak! - szólalt meg egy mosónő rekedten.
A mosoda remekül szórakozott. Az asszonyok hátrább húzódtak, nehogy ők is kapjanak a fröccsből. Tapsoltak, tréfáltak, míg a meglódított vödrökből úgy zuhogott a víz, mint a megeresztett zsilipen. A földön tócsák keletkeztek, a két nő bokáig gázolt bennük. Virginie azonban alattomosan támadott: felkapott egy vödör forró lúgot, melyet egy szomszédja hozatott magának, és Gervaise-re öntötte. Felhördültek. Azt hitték, leforrázta. De csak a bal lába feje égett meg egy kicsit. Gervaise a fájdalomtól félőrülten, teljes erejéből Virginie lábához vágott egy üres vödröt. A lány leroskadt.
A mosónők összevissza kiabáltak.
- Eltörte a lábát!
- A teremtésit! Hisz az meg le akarta forrázni?
- Igaza van a szőkének! Elcsalták az emberét!
Boche-né égnek emelt karral sopánkodott. Óvatosságból két dézsa között keresett menedéket; Claude és Étienne zokogva fuldokolva, rémülten kapaszkodtak a szoknyájába, és szakadatlanul kiáltozták: "Mama! Mama!" Kiáltásukat elfojtották a könnyek.
Amint a házmesterné meglátta Virginie-t a földön, odaszaladt, húzni kezdte Gervaise-t a szoknyájánál fogva, s azt hajtogatta:
Ugyan, hagyja már! Térjen már eszére! Felfordul a gyomrom, igazán! Ki látott már ilyet, így gyilkolni egymást!
De tüsténţ hátrahőkölt, megfordult, visszamenekült a két dézsa közé a gyerekekkel. Virginie nekiugrott Gervaise torkának. Szorította a nyakát, hogy megfojtsa. Erre az egy heves rándítással kiszabadította magát, s olyan erővel csimpaszkodott a másik copfjába, mintha ki akarná tekerni a nyakát. Újra kezdődött a viaskodás némán, jaj nélkül, egyetlen szitokszó nélkül. Nem keltek birokra, hanem egymás arcára pályáztak, ujjaikat begörbítve csípték, karmolták egymást, ahol érték. A nagy barna lány piros szalagja és kék zseniliahálója leszakadt; blúza kihasadt a nyakán, kilátszott a bőre s a vállából egy darab: a szőkét alig fedte ruha, fehér blúzának fél ujja leszakadt, azt se tudta, mikor, inge végigrepedt, felfedve dereka meztelen hajlatát. Ruhafoszlányok röpködtek. Először Gervaise kezdett vérezni; három hosszú karmolás húzódott szájától a nyakáig; csak a szemét féltette, minden ütésnél lehunyta, nehogy a másik kikaparja. Virginie nem vérzett még. Gervaise a fülére pályázott, dühöngött, hogy nem tudja megkaparintani; végre sikerült megragadnia az egyik fülbevalót, egy körte alakú sárga üveggyöngyöt; megrántotta, a fül felhasadt, dőlt belőle a vér.
- Megölik egymást! Válasszák szét ezeket az ostoba majmokat! - hallatszott innen is, onnan is.
A mosónők összébb tömörültek. Két tábor alakult: egyesek uszították a két nőt; mint a marakodó kutyákat; mások, a gyengébb idegzetűek, egész testükben reszketve elfordultak, megsokallták a dolgot, azt mondták, hogy ebbe belebetegszenek. Nem sok híja volt, hogy ölre menjenek; elmondták egymást lelketlennek, mihasznának; csupasz karok emelkedtek fenyegetőn, három pofon csattant.
Boche-né közben a mosodáslegényt kereste.
- Charles! Charles!… Hol lehet az a fiú?
Ekkor meglátta az első sorban: karját keresztbe fonta, szeme majd kiugrott az üregéből. Bikanyakú, öles fickó volt. Röhögött, gyönyörködött a két nő meztelenségeiben. A kis szőke olyan, mint a töltött galamb. Micsoda móka lesz, ha szétreped az inge!
- Né! - dörmögte s kacsintott. - Anyajegy van a hóna alatt.
- Mi az, maga itt áll?! - förmedt rá Boche-né, hogy meglátta. - Segítsen már szétválasztani őket!… Maga egyedül is szét tudja őket választani!
- Köszönöm szépen! Méghogy én! – válaszolta fölényesen. - Hogy kikaparják a szemem, mint kis híján a múltkor is?… Nem azért vagyok itt. Nagyon meggyűlne akkor a dolgom… Oda se neki! Nem árt nekik egy kis csapolás. Lehűlnek tőle.
A házmesterné már a rendőrséget emlegette. Hanem a tulajdonosnő, az a gyönge szemű, törékeny asszonyka, erélyesen tiltakozott. Többször is elismételte:
- Nem, azt nem engedem, akkor oda a cég hírneve.
A földön folytatódott a birkózás. Virginie hirtelen feltérdelt. Sulykolót ragadott s meglóbálta. Elváltozott hangon hörögte:
- Most megkapod, várj csak! Készítsd a szennyesedet!
Gervaise gyorsan kinyújtotta a kezét, ő is felkapott egy sulykot, s úgy emelgette, mintha bunkósbot volna. Teljesen berekedt.
- Úgy, szóval nagymosás kell neked?… Ide a bőröd, hadd tépjem cafatokra!
Egy darabig térden állva fenyegetőztek. Arcukba hulló hajjal, zihálva, csapzottan, feldagadva lesték egymást, várakoztak, kifújták magukat. Gervaise ütött először; sulyka lecsúszott Virginie válláról. Félrehajolt, hogy elkerülje a másik ütését, mely a csípőjét súrolta. Belejöttek, úgy csapkodták egymást, mint mosónők a ruhát, keményen, ütemre. Ha talált az ütés tompán csattant, mintha egy dézsa vízbe csapódott volna.
Köröttük, a mosónők ajkán elhalt a nevetés; többen eltávoztak, mondván, hogy émelyegnek; akik ott maradtak, nyakukat nyújtották, szemükben kegyetlen fény gyúlt, élvezték, hogy azok ketten így puhítják egymást. Boche-né elvezette Claude-ot és Étienne-t; felcsukló sírásuk odahallatszott a terem végéből, s elvegyült a sulykok hangos puffanásaival.
Gervaise egyszerre felordított. Virginie teljes erejéből a csupasz karjára sújtott, a könyök fölé; vörös nyoma maradt, a hús rögtön feldagadt. Gervaise rávetette magát. Azt hitték, menten megöli.
- Elég! Elég! - kiáltották.
Olyan rettentően eltorzult az arca, hogy senki sem merészkedett a közelébe. Ereje meghatványozódott, derékon kapta Virginie-t, lenyomta, farral felfelé, arcát a kőre szorította, s bármennyire rúgkapált a másik, kényelmesen felemelte a szoknyáit. A szoknyák alatt nadrág volt. Bedugta a kezét a hasítékába, felszakította, s mindent feltárt: a meztelen combját, a csupasz fenekét. Aztán felemelte a sulykolót, és verni kezdte, mint ahogy a Viorne folyó partján sulykolt annak idején Plassans-ban, ahol gazdaasszonya a helyőrség szennyesét mosta. A fa puha cuppogással mélyedt a húsba. Minden egyes ütés vörös csíkkal mintázta a fehér bőrt.
- Ó! Ó! - álmélkodott Charles, elkerekítve a szemét.
Ismét kitört a nevetés. De hamarosan újból felhangzott az "Elég már! Elég már!", Gervaise nem hallotta, dolgozott rendíthetetlenül. Előrehajolva nézte a művét, ügyelt, hogy egy darabka se maradjon érintetlenül. Ki akarta sulykolni az egész bőrt, véresre. Féktelen öröm ragadta el, eszébe jutott a mosónőknek egy régi dala. Zümmögni kezdte:
sulyka… Csitt! Csatt! Fogy szíve búja…
- Egyet magadnak, egyet húgodnak, egyet Lantier-nak… Ha találkoztok, add át nekik… Vigyázz! Újra kezdem. Egyet Lantier-nak, egyet húgodnak, egyet magadnak… Csitt! Csatt! Margot megy mosni… Csitt! Csatt! Szívét sulykolni…
Erővel kellett kiszedni Virginie-t a keze közül. A nagy barna lány könnyes arccal, vérvörösen, szégyenkezve kapkodta össze a holmiját és elszaladt; legyőzték. Közben Gervaise letűrte a blúza ujját, megigazította a szoknyáját. Sajgott a karja, megkérte Boche-nét, segítse a vállára a fehérneműt. A házmesterné a küzdelem lefolyását mesélte, lelkendezett, hogy mennyire izgult, s erőnek erejével meg akarta vizsgálni Gervaise testét.
- Hátha eltört valamije… Hallottam egy reccsenést…
De a fiatalasszony már menni akart. Ügyet sem vetett a merev kötényükben körötte álldogáló mosónők sopánkodásaira, bőbeszédű tetszésnyilvánítására.
Vállán a batyuval megindult a kijárat felé, ahol a gyerekei várták.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése